éljen május elseje

Milliószor elképzeltem már ezt a pillanatot, de sosem voltam teljesen biztos benne, hogy mit fogok reagálni.

Persze nyilván sok minden múlik a körülményeken, amik számomra ismeretlenek voltak.

Ma aztán ott vigyorgott a májusfa a ház előtt, pár órával később meg Csaba öltönyben, fél térden, egy gyűrűvel, ami lötyögött az ujjamon, én meg közben óbégatok, mint egy idióta, a kutyák pedig ketten kétfelől dugdossák az orrukat Csaba fejéhez, mert nyilván azt hitték, azért térdepel, hogy odahívja őket.

Alig állt föl, megérkeztek anyáék a templomból, és már csak egy nyüsszögő Bogátát találtak valahol Csaba nyakába fúródva, aki artikulálatlan hangok közt nyújtogatta a jobb kezét az érdeklődőknek. Kisvártatva ott volt az egész Sebestyén család, jött a nagy bemutatkozás, én pedig kapkodtam a fejem, hogy izé, mi, vat, menyasszony vagyok, vagy micsoda, úristen, te meg sógor, mi a fene, nézzétek, már ha nem csúszik le az ujjamról, kerüljetek beljebb, úristen, nem is tudom, mi történik. Izé, kocc.

Jó volt amúgy a vendégség, Sebestyénék cukik, mi is cukik vagyunk, és mindenki örült. Amúgy is jó nap volt, az anyák napja mindig jó, Finn- és Észtországban pedig amúgy is zászlós ünnep ez a nap.

Aztán feküdtem az ágyamon, totális tompaságban, és teljes testsúlyommal belefeküdtem abba az érzésbe, hogy ez most így mi volt, és tessék, ez jutott nekem, az eljegyzésem története ez volt és nem más. Ezt fogom mesélni az unokáimnak is, meg a mindenkinek, például az elkövetkezendő napokban nagyon sokszor nagyon sok mindenkinek.

De ez így volt a miénk, minden nemígyakartamozással együtt is. Májusfástul, tömegestül, babástul, anyáknapjástul, öltönyöstül, kutyástul, békapetéstül. (don't ask)

Szóval én, a kis lompos, szürke egér arcú, sosemleszpasija, aztán túlsokpasijavolt, labilis, fura, szeles kis bolond nőszemély, férjhez megyek.

Férjhez megyek egy kilenc évvel idősebb, kissé aspergeres kissé őrültzseni programozó emtétéelnök informatikushoz, aki harmadik nekifutását tölti velem, bár mindig is sokkal biztosabb volt a dolgok ilyetén alakulásában, mint én.

Ezzel a pasival, örökre. Nem mintha eddig más terveim lettek volna, de ilyen események idején az ember kicsit hajlamosabb a jövőbe tekinteni, mint máskor. De igen. Erről a pasiról el tudom képzelni, hogy nem hagy el, önmagamért szeret, nem unja el a gyerekeinket, betartja, amit esküszik nekem, meghagyja nekem a szabadságot, amire szükségem van, meg lehet vele beszélni a problémákat, ugyanazokat a politikusokat fogjuk utálni, milliószor összeveszünk mindenki más számára indifferens földrajzi kérdéseken, és 70/79 évesen együtt fogunk röhögni egymás fogatlan ráncos fején, meg a hüle fiatalokon, akiket produkáltunk a világnak.

Milyen érzés menyasszonynak lenni? Hát semmi különös, ugye, nagy dolgok nem változtak, de nehéz megszokni, hogy ezt a szót rám használják. Mondogatom, ízlelgetem. Külön öröm felhívni a barátnőimet, és őszintén szólva már most kornyadozok és kaparom a falat, hogy mikor ülök le velük végre egy sörre, kibeszélni-kitüncögni az egészet. És felszabadítóan jó érzés, hogy mostantól "legálisan" tervezgethetek mindenfélét, és "tényleg" elmehetek esküvői ruhát nézni magamnak, és lányokat cipelgethetek magammal, akik mind abban akarnak segíteni, hogy tökéletesen sikerüljön a "nagy napom". Mert az meg fog történni. És tervezhetünk leánybúcsút, és meghívót, és kérhetek fel koszorúslányokat. Húúúú! ^_^

Amúgy pedig jó érzés. Jó érzés örömhírt közölni másokkal, "menyasszonyvagyok" fejjel járni-kelni az utcán, hozzásimulni Csabához vagy indok nélkül vigyorogni egymás fejére vagy szorítani a kezét, szép dolgokat nézegetni, és pár napig abban fürdőzni, hogy mindenki egy kicsit nagyobb mosollyal néz rám. És én is rájuk.

Húúha, de sok dolgunk van! :)