anyád

Bágyadtnak hangzik az egy szál újlipótvárosi feketerigó éneke. Anyádon (=Apátistvánfalva) egész madárhad csiripelt egész nap, a levegő majd' kicsattant az oxigéntől, és a dombok közt ahol nem egy szép házat/szántót/legelőt láttunk, ott burjánzott az erdő. A házak is csak úgy voltak el-elszórva a lankákon, igencsak önkényesnek tűnt, hol végződik az egyik falu, és hol kezdődik a másik. A táj derűs volt a tavaszban, az emberek elégedettek.

Először jártam az Őrségben, először jutottam el Anyádistvánfalvára a burzsujházba az MTT színe-javával vizet hordani, fát vágni, tortát hegeszteni és gitárkísérettel énekelgetni végig a napot Z. birtokán. A csütörtök eseményei után kicsit megrendülve, kissé félve, de elég bizakodva indultam neki a két napnak a társasággal, melybe igazából sosem illeszkedtem be a 6 év alatt, bár egyenként tisztelem és kedvelem őket, és többé-kevésbé ők is így vannak velem. Csönd, nyugi, favágás, és ritkán látott, kedves emberek. Semmi finnugrisztika, semmi megszokott, whatsoever.

Igen, és így is zajlott a hétvége. A hosszú csöndekkel, finom reggelikkel és izzasztó fűrészelésekkel együtt ez így volt jó, talán az az egyetlen kár, hogy talán kicsit túl keveset beszéltem, érdeklődtem, nyitottam mások felé (pedig már egyre kevésbé félelmetesek). Mondjuk ennek lehet, hogy nagy százalékban a gyerekek voltak az okai: továbbra is sajnálom ezt a tényt, de gyerekek közt még a szokásosnál is kevésbé vagyok képes feloldódni. Azt viszont öröm volt látni, milyen boldogok a gyerekek, és milyen szép családok, párok vannak. A másik ok az, hogy belefeledkeztem egy Kertész Erzsébet-könyvbe.

Továbbá Bogi <3 láncfűrész. Örökre megszerettük egymást.

Az pedig, hogy én továbbra is görcsös vagyok, a tartózkodásom beképzeltségnek tűnik, túlintrovertáltkodom magam, és nem teszek lépéseket emberek megismerése felé, és ammúgy önkéntelenül paraszt módjára szólalok meg, az egyéni szociális problémám.

Kicsit fura volt visszamennem Pestre, hiszem pillanatok alatt megszoktam Anyádon. Anno minden egyes reggel ennyi madárra ébredtem, és a nyitott ablakomon át tömény oxigén szellőzött be a kinti gyümölcsfákról és a konyhakertből... a nagyim ugyanúgy gazolt, mint Z nagyija, én pedig kisollóval mentem zsályát gyűjteni az ebédhez, nem pedig a Horváth Rozis zacskóval meg a szemközti bérházra néző virágládával bajlódtam.

Hazautaztunk, kiszálltam a Móriczon és imágót váltottam.

Hálás vagyok, hogy újra a megszokottól eltérő szemszögből láttam magamat (még akkor is, ha a látvány nem mindig tetszett). Hálás vagyok a szálló faforgácsnak, Z.-nak a meghívásért és a szervezésért, a ribizlibornak, a totyogó babáknak, a zöld rétnek. Igen, még mindig ilyen hangulatban vagyok, anyádi képek villognak a szemem előtt.

És hálás vagyok az életemnek, amibe visszaérkeztem. A társaságba, melybe sikerült beilleszkednem, a démonokhoz, melyeket sikerült legyőznöm, olyan emberként, aki már nem gyötri magát halálra saját kétségeivel.

Még a furcsa, megrendítő, félig nem-kellett-volna-megtörténnie csütörtök után is.