Kényelmetlen fehér ingben, kisszoknyában tekertem végig a városon (és igyekeztem nem villantani): PhD-felvételim volt ma. Sok-sok drukkot kaptam, igazából a semmire, hiszen az elbeszélgetésnek nem igazán volt tétje. Tétován vigyorogtunk egymásra a jól ismert és kedvelt tanárokkal.
Elmentek a kamarás finnek, megtartottuk az utolsó laulukurssit Heinivel, jövőre már ő sem lesz velünk. Sorban vagdosom el az MA-hoz kötő szálakat, szép lassan felszámolom a "rendes" egyetemi éveimet. Átfejlődök, mint egy pokémon. Az ismeretlen, bizonytalan, nemtudommilyen doktorandusz-életbe. Mert igen, lassan Bogikának is ideje szembenézni azokkal a felelősségekkel, amikkel már rég szembe kellett volna, lejátszani azokat a meccseket magával és az élettel, melyeket már réges-rég le kellett volna, megvastagítania a kis bőrét magán, hogy kibírja végre a pofonokat, amik úgyis jönni fognak, mert az a dolguk. Bogika jelest kapott a szakdolgozatára, 2 évvel később kezd neki ennek az életszakasznak, mint a az normális lenne (thx alknyelv MA), de cseppet sem bánja, érettnek érzi magát, várja, örül neki. És valószínűleg, ahogy eddig a legtöbb dolog, most is valahogy sikerülni fog. Annyi mindent csináltam már, amiről azt gondoltam, hogy az életben nem fog sikerülni, hogy most már valahogy nem remeg meg a térdem.
De...
Attól nem félek, hogy nem kellek a világnak, inkább attól, hogy a világ nem kell nekem.
- mondtam Blankának tegnapelőtt (húdebölcsen), akivel épp összefutottam, és tök jót beszélgettünk. A finnugor szakos végzettségűek karrierlehetőségei volt a téma.
Ahogy az egyetem és a tanulás és a kutatás és az utazás tölti ki az életem, egyre kevéssé érzem a közösséget a kortársaimmal, egyre nehezebb elmagyarázni, hogy éppen ki mit mondott és hova ment és mi miért gáz vagy jó, és én is egyre kevésbé tudok mit mondani nekik a "valódi" munkaerőpiaci eseményeikre, gondolataikra. Merthogy Bogi egy speciális pályát választott magának. És nem is csak az, hanem nekem más a napi rutinom, az ingerek, amik érnek, máshogy néz ki a "fontos" meg a "sürgős" meg a "nehéz", közben ez az egyetem már réges-rég nem az az egyetem, amit magyar BA-n megismertünk és kijártunk. Hol van az már ehhez képest.
Világéletemben őrült nagy eszképista voltam, és voilá, megtaláltam az én háromdimenziós álomvilágomat. Viszont mielőtt teljesen egy RPG-ben érezném magam, valahogy ezt is meg kellene oldani, hogy ne zárjam el magam az élettől.
Valahogy majd ez is lesz. Ahogy az ismeretlen, vágyott, ijesztő PhD is lesz valahogy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése