Szánkba cukorkák repüljenek...

Ültünk, és tüncögtünk, Evi mosogatólevet ivott, én állott kompótlevet. A süti legalább finom volt a drágaságos Deliziában. És a hírek legalább jók.

Nem is tudom, miért volt olyan megnyugtató az egész. Talán a diszacharidok tették, vagy a tény, hogy Evike végre Pestre került, vagy a jóleső régiismerős-mustra, vagy az, hogy végre felszabadult, kiegyensúlyozott állapotban láttuk egymást (a "hááát szar, igen, de ilyen az élet" szólam egyáltalán nem került elő)... de nagyon jó volt. És mostantól nagyon sokat kell ezt megismételni.

Fiatalító érzés volt olyasvalaki szemével látnom a világot, akinek az agyában még egy korábbi verzióm él, de ennek az update-elése nem fulladt erőltetett, időhúzó nosztalgiázásba. Ugyanúgy kellett nekünk ez a kurrens változat egymásból... és valahogy, még ha nem jó dolgokat meséltem, akkor is jólesett olyasvalakinek összefoglalnom őket, aki nem látja hónapok óta a nyűglődésemet.

Az ember, ahogy halad előre a korral, szinte észre sem veszi, hogy éppen megvalósulnak az álmai. Csak megy-megy, a fejlemények mentén, evolvál az élete egyik fázisból a másikba, fejlődik, mint egy pokémon, és a sok kis lépés során észre sem veszi, mennyit haladt.

Hogy megkapta azt az embert, akiről mindig is álmodott.

Hogy olyan munkája van, amiről nem ismert álmodni.

Hogy tényleg elvégezte az egyetemet, vagy tényleg olyan pozícióban van ott, amilyet mindig is akart.

Hogy a helyére került. Gyerekként ábrándozott egy életről, ami most az övé. Hogy lehet, hogy félt a felnőttkortól, a felelősségtől, a teendőktől, a komolyságtól és a fásultságtól, de az nem gyűrte le őt. Hogy a felnőttség nem az, hogy vége az álomvilágnak, hanem az is, hogy az álomvilágból valóság lesz. Tényleg. Itt van. Megtörtént. Benne él.

Én látom, mert ott voltam, amikor az a lány az Igaziról álmodozott, vagy hetekig kétségek gyötörték, vagy választási lehetőségek között vacillált, vagy attól tartott, valamit végérvényesen elrontott.

Most pedig kicsit őrült érzés szembesíteni őt azzal, hogy igen lányom, te is az voltál! :) És most lásd, mi van.

Annyira szeretem ezeket az embereket, hogy ezeket látni szinte olyan érzés, mintha velem történnének meg.

És az élet olyan, hogy bizonyos dolgok megadatnak embereknek, amik más embereknek nem adatnak meg. Miért lesz valaki fiatalon rákos, amíg a társai nem? Miért sikeresebb valaki kevesebb tanulással, míg a többiek vért izzadva is átlagosak maradnak? Miért találja meg valaki hamar a boldogságot egy másik ember mellett, míg mások egész életükben keresik azt a valakit? Hát ezeket nem lehet tudni, de arra koncentrálni, ami nincs, pont ugyanannyi energiába kerül, mint arra koncentrálni, ami van. Csak előbbi viszi az energiát, utóbbi hozza. Döntés kérdése. És jókedvé.

Na hát ez van.