no second chances

No second chances, dúdolgattam magamban, miközben készülődtem az esküvőre. Közben, edzésként, végigpörgettem a szerelemmel kapcsolatos élményeimet az elmúlt időszakban (kb. február óta). Hm hm hm... jaj. Jaj! Eléggé jaj, de valahogy le kellett számolnom velük, ha a szerelem legfőbb diadalünnepére készülődök. De éreztem, hogy fájni fog.

Nem mintha nem lett volna felemelő, csodálatos, megható, imádnivaló Ildi és Ádám esküvője. A hatalmas vigyoruk, a násznép, Pál Feri atya utánozhatatlan stílusa és ereje, ahogy levezényelte az esküvőt, a gyönyörű színek, a hangulat, Ildi ruhája, amit annak idején velem választott ki az általam ajánlott szalonban, a Sebestyén család viszontlátása, meg eleve a gondolat, hogy ez egy igazán jó pár, és igazi öröm ott lenni, ahogy összekötik az életüket.

De azért... ex-barátnőként nem volt olyan jó érzés. Még ha félretesszük, hogy alapvetően is paranoiás-túlreagálós alkat vagyok, akkor is. Nem a saját érzéseim miatt, inkább mások reakciója miatt, hogy ott vagyok. A félreértések elkerülése végett: meg voltam hívva, ugyanúgy, mint a násznép többi része. Hamar leléptem, és úgy gondolom, senkinek nem zavartam be túlságosan az aurájába. De azért volt pár dolog, ami nem esett jól. (Ez nem az esküvőt minősíti, ez pár embert minősít.)

Csaba viselkedésére azonban csak azért nem mondok semmit, mert úrihölgy vagyok... (meg mert nincsenek rá szavaim)

Inkább felpattantam a biciklimre és hazatekertem. Úgy éreztem, mintha minden erő elszállt volna a lábamból, alig bírtam tolni a pedált, a szokásos suhanás helyett gyökkettővel cammogtam végig a városon. A szívemet mintha tőből kitépték és savba mártogatták volna. Jelenlegi lelki állapotomnak most nagyon nem hiányzott egy esküvő (pláne nem templomi)...

Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod...

Ó, mennyi mindent kell újragondolnom a szerelemmel kapcsolatban! Ha létezne egy hatalmas centrifuga, amibe belerakhatnának és kirázná belőlem az összes rossz döntésemet, amivel eddig teleszemeteltem az életemet, olyan boldogan belefeküdnék, még repetáznék is... ehelyett csak vonszolom magam után, mint csiga a házát... jesszus, mit gondoltam...!

...és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek...

Akkor érzem igazán, mennyire hiányzott valami, amikor visszakapom. Csak közben a felismerés leégeti rólam a bőrt is.

A koliudvarban Vivivel és Alexszel már tudtuk poénra venni a délután eseményeit is, mégis egy kicsit tovább bántotta a lelkem, hogy február óta közelében sem jártam az MTT-nek, most pedig, mikor újra látom őket, ilyen rossz szájízzel jöttem el közülünk. Szinte szégyenkeztem, ahogy meséltem Gergőnek a telefonba, hogy mik voltak, és ezek valóban megtörténtek az életemben, de jó volt olyasvalaki által megnyugtatva lenni, akinek van némi fogalma róla, hogy az MTT-t eszik-e vagy isszák (meh, ki is itt a nyomi?!...), de sajnos nem volt idő mindent megbeszélni... így is rettenetesen hálás vagyok mindhármuknak. Még ha a legnagyobb csaták magamban vívandók meg, akkor is.

Nyüssz, nyüssz, nyüssz... megyek és gondolkodom tovább. Mert a gondolkodás és a kételkedés előbbre visz. Legyen meg a te akaratod...