Hazafelé menet kábán bámultam az esőfüggönyön keresztül a harsányzöld, szürke égboltú tájat. Imádom a májust, a kedvenc hónapom, mégis most úgy elszaladt, ahogy... ahogy minden évben eddig, mégis mindig, mikor visszatekintek rá, elkap egy csodajó, izgató és egyben megnyugtató érzés, hogy igen, május... a legcsodálatosabb emlékek kötnek ehhez a hónaphoz.
Két hét és röpülök. Amerikába, bizony, a világ végére. Ott nem lesz térerő, net is elég szűkösen, tehát ha akarnék sem tudnék lélekben Magyarországon maradni... ami azért kissé aggaszt. Mindenesetre most még itthon vagyok, és ennek talán arról kéne szólnia, hogy vegyek még egy utolsó érzelmi forrófürdőt azok közt, akik igazán fontosak nekem, plusz még nemtudom...
Eszembe jut, ahogy anyával futottunk a dombokon. Mázli mellettünk nyargalt, lihegett, kóricált, random állatokat ugrasztott elő a bozótból, mi pedig közben igyekeztünk szabályosan venni a levegőt és elkerülni a csalánt, és álmélkodó gyönyörűséggel nézni az előttünk elterülő várost, szívtuk magunkba az illatot, lestünk a fejünk fölött repkedő gyurgyalagokat, a pihenőkben pedig csapongtak a gondolatok, jöttek a kérdések és a válaszok, az anya és a nagylánya... saját magamat is mindig lányos anyának képzeltem el, az ilyen pillanatokért, amikor boldogan lazulunk és dumálunk és magyarázunk a réten át, a körülöttünk somfordáló kutyával, lányságról, felnőttségről, az emberi lét fonákjairól... hogy otthon kicsit fáradtan, de kitisztult fejjel és megújult szeretetlökettel viseljük el a megpróbáltatásokat.
Valószínűleg a világ akar nekem jót, hogy ennyi boldog élményben részesít a napokban. Szonja nevetése, Vivien cinkos vigyora, egy csodálatos délután Nórival a városban, közös Maggie Sottero-kritizálás, egy ölelés Alexnek, random cseresznyezabálás a finnugristákkal, mindig túl kevés idő Gergővel, az az iszonyúan feldobó érzés, ahogy látom Esztit haladni felénk, miközben a Kamarában ülünk... nem akarom, hogy bárki is szomorú legyen, de jólesik látni, hogy őket is aggasztja az elkövetkezendő 2 hónap.
Tudnék rossz dolgokra gondolni de eszemben sincs. Szépségek esszenciája most a világ. Az ELTE-n is csak az I épületben van dolgom... ó, az első emelet eleje, az izsór terem rejtelmei...! Ó, az a csodálatos érzés, amikor elkap a lendület és a pedálom magától szánt végig fél kilométert és legszívesebben megnyújtanám az utat...!
Minc teli szájjal nevetett az arcomba. Én is visszanevettem, bekapcsoltam a 120%-ot az agyamban, hogy elég hamar tudjak válaszolni a dolgokra, közben annyi minden jött a szánkra, keserűség és bánat és egyéb rossz érzések nélkül, mintha a világ is csak arra készült volna, hogy fittyet hányjunk az egész kócerájra és egymást szörnyen jól megértve nevessünk az élet abszurditásán.
Na nem mintha minden találka ilyen könnyed és nem megterhelő lenne, de nincs is jobb, mint amikor egy kis szorongással indulok egy beszélgetésre és boldogan tapasztalom, hogy mennyire nem sebzett meg... semmi. Mert nem volt hol. Mert nyugodt vagyok és kivételesen indokoltak a cselekedeteim (nagyrészt). Elemezni, tájékozódni, bevallani, rájönni és megbeszélni mégis semmihez sem foghatóan megtisztító és örömteli, ha ezt az ember Ankalimonnal teszi. Kevés volt az a két és fél óra... találkozzunk újra! Két hét múlva, persze! Menjünk el moziba vagy színházba! Oké! Ilyenek ezek a szuggesztív személyiségek... rájuk függök, mint holmi kis rajongó lányka... Valahogy megtalálom őket...?
"...most, hogy te is meg Szonja is tudjátok, hogy mit szeretnétek csinálni és azt is, hogyan éritek el..." valóban elhangzott ez a mondat?? :D És van igazságtartalma!!
Már csak aludni kéne de a dolgokat megkavarja, ha az ember intenzíven végigpötyög egy éjszakát, MEGINT... és el sem tud képzelni jobb programot, mint ezt, nevetéssel és élcelődéssel és gondolkodással és vallomásokkal persze blogolvasással és hegylánc méretű tüncögéssel... a kis félős lelkemnek milyen jól is esnek ezek kimondva! Hogy lehet ennyit gondolni valakire, ennyire boldoggá tenni, hogy látom, de még az is, hogy várok rá, vagy a távolodó alakját nézem, a jellegzetes mozdulatain mosolygok, vagy megkockáztatom, hogy éppen tudom, mi jár a fejében, és ezt időnként meg is erősíti egy jelentőségteljes összenézés... amikor legszívesebben minden fontos pillanatot felvennék/lejegyeznék, mert olyan drága nekem...?
A legjobban mégis az a tudat esik, hogy ez a véletlenül mondatokban manifesztálódott szeretet nem csak akkor létezik, amikor kimondják, hanem puhán és egyenletesen húzódik végig az életemen, megágyazva neki, hogy mindig lepihenhessek rá, ha belefáradok a göröngyökbe, és nem kell félnem és kételkednem... nem kell? Valóban ilyen csodálatosan jó nekem? Vagy már hajnali 4 elmúlt és álmodok?
Kapjon fel ez a varázsszőnyeg és így repítsen Amerikába... akkor tényleg nincs mitől félnem. Nem lehet bántani olyan embert, akit szeretnek.
(Ezt a számot akkor is imádnám és linkelném most, ha nem lenne benne, hogy "introvert" :D)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése