Visszatekintve olyan abszurd. Hogy történhetett? Hogy jöhetett össze ennyi jó fej ember így, ide?
A készülődésnél is megvolt már az érzés, hogy itt nekünk bizony baromiradenagyon jó lesz, de ennyire... ennyi ideig...!
Medvék és Szásák. Meg persze Másák. Habosított zsír. Ursula, aki fél kézzel rak odébb. KGB, megfigyelők és indokolatlanság minden mennyiségben. Ahogy poén tud lenni minden kis porszemből, ami elénk kerül, ahogy minden indulat kialszik egy Chocolate Hosteles kávé vagy egy random sajátos orosz ital mellett.
"Nekem az a hitvallásom, hogy ha az ember azt csinálja, amit szeret, akkor attól jól érzi magát és jól áll hozzá másokhoz is, és ha másokhoz jól áll hozzá, akkor ők is jól érzik magukat és jót sugároznak egymásra és akkor ez egymást gerjeszti és akkor az a közösség jó lesz és működőképes." /LR, már ha nem bánja, hogy idézek tőle/
As captainobvious as it is, annál csodakirályságosabb, amikor az ember valóban egy ilyen közösségben van. És most ilyenben voltunk. Már soha nem lesz ugyanolyan jelentéstartalmú a creepy, jó esély van rá, hogy IFUSCO utózöngései legyenek mindennek, aki csillaggal és medvével kapcsolatos, hogy a zacskós levest ne is említsem... és még annyi mindent! Látni, ahogy a többiek előadnak! És érdekli a közönséget! Ronggyá ázni a Nagyezsda és a szanatórium között, közösen szaunázni, Szásákat szidni, grasszálni a városban, wifit vadászni, tankot lesni, nyelvújítani, GYILKOSOZNI! Tűzijáték van az agyamban, ha csak elkezdem sorolni.
A színes kavalkádban joggal gondolkoztam azon, hogy valóban ismerkedni akarok-e ezekkel a furcsán (és főként oroszul) beszélő vadidegen lényekkel, akik állítólag nyelvrokonaink, és egyébként is introvertált vagyok, örülök ha 2-3 embert találok, akinek élvezem a társaságát... aztán hipphopp, megjelenik egy Alex kinézetű Alex, aki úgy ragyogja be a magyar delegáció ottlétét, ahogy a gyér sziktivkari nap sosem, már a szaunában vagyok egy adag finnel, komival és udmurttal, akik maguktól tavasziszelet kezdenek énekelni (ezzel legjobban a magyarokat meglepve), eszmecserét folytatunk a finnugor kisebbségek helyzetéről, számi (vagy komi?) focit játszunk random udmurtokkal, megismerkedem a hihetetlen aranyos német Juliával, összekuncogok a mari Valjával, amíg Gergőt letámadják a rajongói... mire belejöttem volna, véget ért az egész, de megbeszéltük, hogy jövőre Valja befejezi a népviselete hímzését és erzául fog köszönni Göttingenben... mert újra kell találkozni, annyi bizony ziher! Mindenkivel!
Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy ki "nyerte" az egyes szekciókat. Azonban mire észbe kaptam, már botladoztam is ki a pódium felé, hatszor belegabalyodva magamba, egy diszkósan megerőszakolt ABBA-számra, hogy kezet fogjak a főszervezőkkel... micsoda meglepetés! Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy végignézzek a vadul tapsoló közönségen, és odavillantsam az oklevelemet a fotósoknak, majd visszasunnyogtam a helyemre.
Milyen is volt az az előadás, amit a legjobbnak választottak... én nagyon jól éreztem magam rajta. Mamika ruhájában, kicsit hülyén érezve magam beszéltem magyarul 10 orosznak/kominak és 2 magyarnak, míg az orosz nyelvű ppt-mre rátűzött a Nap... aztán a végtelen számú kérdés, angolul válaszolgatás a kis tolmácsom segítségével (mikor volt jobb a magyaroknak, a kommunizmusban vagy utána???), majd segítség Ágónak az ő saját előadásával... néha még mindig azon kapom magam, hogy gondolkozom, mit mondtam volna még szívesen az egyébként jólesően érdeklődő közönségemnek.
Milyen boldoggá tett ez a kis siker!
Megdobtam Szonját egy hógolyóval, ő visszadobott. Mind a ketten sírásközeli állapotban támolyogtunk ki az etnoláger hátuljába, már azon gondolkoztunk, hogy előadjuk egymásnak a Jekatyerináék által bemutatott mordvin nyüsszögést, hogy levezessük a feszültséget. Elkapott és elfordított pillantások, jókor kimondott szavak, időszerű békénhagyás, szimbiotikus némaság, örök biztonságérzet, hogy ő ott van, ő ért, őneki nem kell magyarázni... két másodperc és minden oké. Ránéztem szemlélődő cicaszemére, és várostól függetlenül újra és újra elöntött a szeretet. A világ legjobb barátnője!
Hajnali 2 után semmi jó nem történik, mondta nekem Szonja, és hallgatnom kellett volna rá. Avagy miért ír az ember félreérthetőt, ha tudja, hogy az, és miért hagyja úgy, miért terheli le a lelkét, amikor tudja, hogy fáradt és ennél csak fáradtabb lesz, és miért nyaggat másokat olyan dolgokkal, amiknek nincs itt az idejük... a Nagyezsdától a szanatóriumig az ember 50 purgatóriumon megy át, az unikornisok által lehányt lépcsőn egy kicsit meghal. Every demon wants its pound of flesh... Reggel felkelni nem poén, egy fél napon keresztül töketlenkedni szabadidő nélkül még annál is kevésbé az, amikor az ember inkább kínálkozna emberáldozatnak... bárhova.
A Fairy Trail az a hely, ahova az ember szomorúan, idegesen, zavarodottan megy be és nyugodtan és kisimultan jön ki belőle. Aznap háromszor mentem végig rajta. A görbe, zavarodott, félős gondolatok végül helyet kaptak ott, ahová valók, a vidámság lassan visszaköltözött az átmenetileg kifacsart lelkekbe, a nyugalom boldogan kenődött szét a friss sebeket betakarva, és mire konstatáltuk a mari diszkózenét, már nem is akadt jobb dolgunk, mint karokat-lábakat lengetve csápolni rá. Stabilabb épület ez az I, mint hogy ilyen kis szellők legyalulják, no... és amikor rájön erre az ember, akkor lesz csak igazán nyugodt és stabil!
Tűzijáték tombolt az ablakban az utolsó sziktivkari nap estéjén is, ahogy a többiek fejvesztve rohantak ki az épületből, én pedig az ágyamra állva szemléltem a fényeket. Mellettem apadt a társaság, csak egy kis lelkesedés maradt a kilencedik perc végére, melynek apró felcsiholásával szikrák törtek elő és furcsán lobogó kis tábortüzével beragyogta az óvatosan egymás felé közelítő gondolatokat, apadó gyanakvást, a furcsa, fél-lelkizős témákkal, az időnként berontó Gergővel, összenevetéssel és pengeélesre hegyezett figyelemmel, bepótolva minden elmaradt szimpátiát és rég vágyott megértést. Nem olyan beszélgetés volt, aminek bármikor is véget akartam volna vetni.
És ami még jön.
Gergővel halkan énekelünk az alvó vonaton. Vagy ministry of silly walks-ot játszunk. Vagy komi családfát építgetünk. Vagy csak úgy beszélgetünk. Vagy kb. mindegy, mit csinálunk.
Gabica a vállamra hajtja a fejét, vagy valami sokadik vicceset kontrázik a mondandómra.
Ági hálásan mosolyog rám, vagy elsüti a nap beszólását.
Merci felvillantja a sajátos "hopp!" arckifejezését a nap nyolcvanadik fetrengős poénjánál. (mi is jobb a paralimpiai aranyéremnél...?)
Andris letörölhetetlen mosolyával magyaráz, miért nem ő a gyilkos.
Ancsi nagyokat nevet a finnes és nem finnes poénokon és továbbgondolja őket úgy, hogy kétszer olyan viccesek lesznek.
Zoli olyan komikusan mereszti a szemét, hogy ha nem lenne egyébként is minden vicces, akkor azon nevetnénk.
Petra minden igyekezetével próbálja az oroszt felfogni és átadni.
Kata elsüti a huszonhatmilliomodik perverz/erotikus/medvés poént.
Réka megmagyarázza, miért is rossz a szervezés (ugyanis elakarjákvenniakedvünketatöbbifinnugorkonferenciázástóldemikeményekvagyunkéskitartunk....)
Alexszel fuldoklunk a röhögéstől, olyan jól megértjük egymást.
Meg együtt. Meg külön-külön. Meg itt, meg Moszkvában, meg a tajgán.
A szívem egy részét Sziktivkarban hagytam. Kiszedtem magamból, ástam neki egy gödröt a folyóparton és beletemettem a homokba, a nyírfák és a fenyők közé. Jó helyen lesz ott. Talán egy kicsit szebb lesz tőle az a vigasztalan város.
Én pedig hazajöttem... és most minden egy kicsit más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése