This is the golden age of something good and right and real.
Esti vörösbor a hihetetlen mennyiségű teendő árnyékában. Az ember ilyenkor ül és elmélkedik.
Amilyen rosszkedvűen indultam MTT farsangra, olyan jó kis este kerekedett belőle. Bár kicsit pincebuli-hangulatba csöppentem, az emberek, a hangulat, és a keringőblokk utáni felszabadultság valahogy felpörgetett és magával ragadott. Régen táncoltam utoljára. És most milyen jólesett!
Every me and every you, ringatóztunk Szonjával a félhományban. Örültem, hogy ott van mellettem, és együtt ugrálhatunk a többi MTT-s, különleges, indokolatlan, egyedülállóan sajátos ember között, és kirázhatjuk magunkból saját kis tragikomikus életünk összes feszültségét.
Kicsit felébresztett ez a farsang. Az önbizalmam is visszatért egy kicsit, bár furcsa okokból. Áramkört rajzoltak a kézfejemre.
---
Zs: Mit néztek Gergővel?
Én: Anyegint.
Zs: Az jó. Mármint a régi verzió. Van egy újabb is, de az béna.
Nos, asszem az új verziót néztük. De a bögre, a barnaság és a tea, meg persze az indokolatlan nyelvi térképek környezetében a legkevésbé sem éreztem bénának az új verziót. Sőt. Utánaolvastam a történetnek, egy este alatt majdnem az egész Anyegint elolvastam a MEK-en, de valahogy az, amit ez a verzió üzent, sokkal jobban megérintett, mint a strófa és Puskin egyébként zseniális stílusa. Egyes részeknél konkrétan szédültem.
(És jó volt találni még egy szereplőt a világirodalomban, akivel ilyen mélyen azonosulni tudok. Egyébként mindig is a Tatjana volt a kedvenc orosz női nevem. Mellékszerepben jobban kijött az INFP-ség, és minden percét nagy élmény volt nézni.)
Rásandítottam a mellettem ülő Gergő szőke fejére és végigpörgettem magamban az eddigi filmnézéseinket. Mindegyik milyen különleges volt!
Filozofikus dolog este fél 11 körül a 14-es villamos rendkívül prózai útvonalán döcögni hazafelé. Az agyamat kellemes zsibbadó állapotba kapcsoltam. Miután hazaértem, biciklire pattantam és elsuhantam a Városligetbe. A hintán lengve eltűnődtem azon, vajon mennyire számít normális dolognak, hogy valaki este fél 12-kor, 23 évesen egy hintán lengedez fél órán keresztül a vaksötétben, de aztán elhessegettem a gondolatot. Minek.
Hazafelé tekerve, meg napközben ma is többször eszembe jutott, milyen hihetetlenül szerencsés ember vagyok, hogy van valakim, akivel ilyen jól tudok filmet nézni, hogy MBTI-elemezzük a szereplőket, meg lehet idióta kommenteket szurkálni közbe, meg random finnül beszélgetni a buszmegállóban, meg épp azon a nyelven megszólalni, ami épp eszembe jut. Már el is felejtettem, mennyire ritka ez.
---
A padlón ébredtem. Nem véletlenül, mert direkt a padlón aludtam. Igen, valamennyit valóban aludtam, közben ezerrel koncentráltam a fájós hátam gyógyítására. Au, au, au.
Szonja ezerwattos vigyora ébresztett. Nem láttam ekkora vigyort tőle évek óta. Gyorsan koccintottam vele. Váratlanul ért engem a reggel, és hirtelen semmivé foszlott a hajnali 3 körüli bosszúságom, amikor megint váratlan vendég érkezett, és egész nap úgy tekertem a városban, hogy közben az a boldogság képe lebegett előttem, amit a kis barátnőmön láttam, amikor csak ránéztem, a nap bármelyik időpontjában. Nahát, ilyen is történik még velünk! Már el is felejtettem, hogy a happy end számunkra opció.
---
Néztem a Honvéd kórháznál elsuhanó forgalmat, a kereszteződést, amelyen annyiszor hajtottam át annak idején. A délután szürreális volt, de annál viccesebb. Kolbásztalan rakott krumpli és Playboy-kúria. Nem tudok nem arra gondolni, mennyire rendben is volt akkor és ott minden, a szörnyű poénoktól a filozofikus kérdéseken át a beszűrődő napsütésig, amit megsokszoroztak a halványsárga falak. Ajtó, ajtó, ajtó...
Mondtunk valami újat egymásnak? Alig hiszem. Újra végigsöpört rajtam, mennyi mindent nem érdemlek meg az életemben.
Jobb is nem gondolni erre. Munka, utazás, karrier, elfoglaltság. Mindig számíthatok ezekre, ha összecsapnak a hullámok a fejem fölött. Ahogy belefolyok a munka világába, úgy érzem át, milyen hihetetlenül nagy erőt tud adni az embernek a teendők világa, mint saját kis birodalom, amibe nem mászik bele semmi mérgező, mert nem függ mástól. Nálunk legalábbis. :)
---
Tyavaty van, gyerekek, és bármilyen nagy összevisszaságban élek, mégis jobb egy fokkal tisztábban látni, mint a téli köd depressziós homályában. 2013 álombeli érzései egyenként mondanak búcsút nekem.
This is a state of grace.
Love is a ruthless game, unless you play it good and right...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése