lost in translation

Ott volt a pecsét meg aláírás meg minden, kicsit bizonytalan latin betűs írással, hogy kelt Yoshkar-Olában, direkt nekem, Timár Bogátának, jelezve, hogy készek fogadni.

Persze, a fogadólevél nem jelent semmit, de... hirtelen közelebb éreztem magamhoz a tervet, amit leírtam anno az évtervező füzetkébe: kijutni a mari nyári egyetemre. Nyüh! Talán nem képzelgek, hogy ez valóban sikerülhet???

Úgy érzem, valami húz Mariföldre. Szeretem ezt az érzést: ha még nem tudom, miért, de meg kell tennem valamit.

Hát nem csodálatos, hogy elmúlt a február, mondta Eszti. Szonjával ketten kétfelől tüncögtek rám. R, az idegenvezető közben bűnbánó arccal bebillegett, és neonzöld napszemüvege mögül italt kért nekünk. Hurrá, hogy vége a februárnak? Hurrá, és most indul a március, az egész évem legutáltabb hónapja. Mondanám, hogy hátha olyan lesz, mint a tavaly március, ami a legkevésbé sem volt rossz, de azt hiszem, nem akarom, hogy még egyszer olyan történjen velem.

Inkább bámulom a reflektorszemekkel rám tüncögő lányokat. Jó így látni őket. Csak ne kérjék, hogy én is velük tüncögjek.

Ropp-ropp, nyilatkozott meg a gerincem néhány erőteljes rántás közepette, a gerincmasszőr által. Na, már nem akarok meghalni legalább a fájdalomtól. Csak kicsit. Vicces, ahogy az ember lassan szívesen, könnyedén ráhangolódik arra az 50 körüli, nagydarab úrra, aki fölötte térdepel és a hátát ráncigálja. De ilyen dolgok is történnek, és én örültem, amikor visszamehettem hozzá és beszélgethettünk megint két nyakkitörés között.

Vesztegetem néha az időmet? Talán. Pedig nagyon igyekszem, hogy minden menjen és haladjon, és én ott legyek mindenhol, ahol ott kell lennem. Ja, és kedves is igyekszem lenni. Jobban, mint eddig.

Rángatnak, mint egy babát. Éldegélek, szépen, csendben, és néha elgondolkozom, hogyan alakulhatott így az életem (és közben bealszom).

(Nem, a Taylor Swift-mánia nem múlt még el.)