olvadás

Már egy kicsit hűvös volt, mégis kigombolt kabátban hagytam, hogy a tavaszi szél átjárjon. Csendes délután volt a Deák tér zajához képest is, még bennem is csillapodott a zsivaj. A metró szélén elbúcsúztam, vettem egy nagy levegőt és folytattam a napot.

Milyen jó is volt mariórán lenni! S, akinek elévülhetetlen érdeme, hogy Holopainen a vezetékneve (Tuomas Holopainen egyszer valamikor a férjem lesz, tudom...), jóleső lelkesedéssel és fülsértően hangosan igyekezett venni az akadályokat, ő, Tanja meg én hármasban rettenetesen jól szórakoztunk. Újra szóba került a mari nyári egyetem, egy finnel együtt... felpörögtem a cirill betűk, az uráli névutók és a mondatvégi igék láttán. Imádom a mari nyelvet...

Mercivel megint a büfében szürcsöltük a kahvit. Nehezen mentek át a finn igék, annál könnyebben a lelkünk bajai. Az volt bőven. Nem lettem sokkal boldogabb, mégis mindig kicsit nyugodtabban folytattam a napomat. Lassan finnül gondolkodok.

Elég keveset értettünk az észt arc előadásából. Mégsem panaszkodtam, mert Ditta az aranyosság mintapéldányaként vigyorgott rám, miközben le wild kérdéseket tett fel, amikről talán nem is gondolta, hogy annyira zavarba hoznak, mint amennyire azt megtették. :D Az észt arc pedig, akinek ferdébb volt az arca, mint bárki másnak a földgolyón, boldogan dadogott tovább az észt Balassi-fordításokról.

Lassan enyhül a görcs a gyomromban, lassan könnyebben törnek fel a szavak, és már reggel felkelni sem instant stressz. Ím, megint egyedül vagyok egy hosszú nap után, a nyakamon a világ összes melójával, de talán nem fáj már úgy a magány, mint eddig.

Poén volt az oroszóra. Az új jövevényeknek esélyük sem volt (ahogy Tanja idegrendszerének sem). Néha lopva végigpillantottam a bandán és elöntött, mennyire szeretem őket. Ószláv nazálisok? Esélyetek sincs. Что делает крокодил...

Most komolyan. KI A FRANCNAK van kedve dolgozni, ha helyette finnugor nyelveket tanulhat (meg persze oroszt), és ezekkel  remek arcokkal töltheti az időt?? Nyüssz, de a teendők a hátamra kúsznak...

Suhantam, kávéztam, igyekeztem kikapcsolni magam. Délután kicsit folytatódott az indokolatlanság. Sárga volt minden, kivéve a határidőnaplómat, ami zöld. Nevettem, majd azt felváltotta a facepalm, majd nyomás volt tova. Kellett a lelkünknek, tudom.

Nóri a szokott kedvességével várt. Dávid lassan megszokja a rendszeres jelenlétemet, mi közben átbeszéljük a világot. Ezzel lassan az éj fejemben is helyükre rakódnak a dolgok, mint mikor anno Zs-val beszéltem. Nem mellesleg öröm és boldogság egy ilyen pár közelében lenni, mint ők. Nóri, ez a nagyon nem átlagos lány... (mint ahogy a legközelebbi barátaim közt egyet sem találok, aki egy kicsit is átlagos lenne, magamról nem is beszélve) aztán lám, milyen jó neki. Egy kis bor, némi házikoszt, Disney, és rengeteg beszélgetés... igen, pontosan ezért járok én a Peterdy utcába.

Csipp-csepp, olvad a rám rakódó jég. Riccs-reccs, repedezik a léc a hátamon, ami még elbírja a teendőimet. IFUSCO jelentkezés, egyetemi felvételi, sales szövegek...? Vicsorogtok rám, és honnan merítsek erőt? Onnan, ahonnan eddig tudtam, szemmel láthatóan nem lehet.

Az élet szép.

Én meg meg akarok halni.