The Night Fox

Milyen mozgalmas hét! Ebben a pár napban átgázolt rajtam egy gnúcsordányi érzés. Meg kb. minden.

Gyűlölök ügyintézni. Gyűlölök gyűlölök gyűlölök. De nagykövetségre be, postára el, még egyszer, még egyszer, CCUSA-ba be, emailt megír, TO-ra be, lapot kitölt, nyomtat, fénymásol, aláír, kikeres, megtervez, megint nagykövetség, ügyfélszolgálat, mobilszerviz, rendőrség, pályázat elvész, aztánmégsincsbaj, pénz kér, csekk kitölt, számla kiállít, gebasz az erkölcsivel, aggódás a vízum miatt. Az őr elzavar a biciklimmel együtt, a nőci majd' kitépi az amerikai vízumomat az útlevelemből, a nyomozó faarccal hallgatja a pénzem és a telefonom ellopásának történetét. Mert engem egy héttel IFUSCO előtt kell kirabolni. Nyilván.

Tömény agyrém, fuj.

De legalább olaszul kisegíthettem egy csajszit a postán, angolul tolmácsoltam egy dánnak és egy peruinak, és még az orosz nagykövetségen is ki tudtam nyögni a nekem karattyoló kétajtós szekrénynek, hogy Я не говорю по русский... éljen-éljen, volt értelme nyelvet tanulni.

És ami még jön.

ZM a szokott flegma mosolyával jött felém. Jó volt. "No, mi van?" Beszélgettünk, mint róka a rókával, "csak az íze miatt". Mert beszélgetni jó, ha róka ül ott szemben, témától függetlenül, érzékelve a szokott kis kellemes bizsergést és a jó kis biztonságérzetet, hogy nem fog félreérteni. Egyetérteni nem kell, csak érezni ezt. A város pörgött körülöttünk, az agyunk is pörgött, ugyanolyan ritmusban, térben és időben cikázva.

Aztán telefon sehol, pénztárca üres. Furcsa volt úgy belesüllyedni a fekete kétségbeesésbe, hogy valahol közben őszinte tisztelettel adóztam a tolvajomnak. ZM keze már ott volt a vállamon, de én persze csak zokogtam, mint egy idióta, közben próbáltam összeszedni az agyamat, amiben mintha bomba robbant volna. Nem tudok elég hálás lenni azért, ahogyan viselkedett... nem tudom, hogy csinálta, de valóban sikerült minimalizálnia az akut megőrülésem mértékét. És milyen jól tudnak jönni fél évvel ezelőtt megírt kis random cetlik...! Eszti <3

Anya megőrülését azonban nem lehetett minimalizálni. Mintha baltával hasogatták volna a hátam, úgy csattant rajtam minden szava. Igen, én, a felelőtlen, a könnyelmű, aki azt hiszi, hogy a pénz az végtelen, és fán terem, igen, elege van belőlem, igen, szánalmas vagyok, nem érdemlek meg semmit, nem lehet bennem megbízni... az eddigi szerencsétlenségekért egyszer sem szólt egy szót sem, pedig azokban felelős voltam. De ebben...! (így történt az eset) Ez persze mit sem változtat a lényegen. Újabb fél óra zokogás garantálva. Azt hittem, nem maradok egyben.

Mily ironikus, ahogy ZM megpróbál lebeszélni arról, hogy otthelybenésazonnal, este 10-kor kibiciklizzek Kápra. Mellesleg igaza volt, de én csakazértis kimentem. Úgy tekertem a Váci úton, mint egy megszállott. Persze sírva. A Szilas-pataknál a sötétben is éreztem a dimenzióváltást, ó helló Hobbitfalva.

Zilált lelkemmel is érzékeltem, hogy nem sok indok van abban, hogy ott ülök abban a szobában, mégsem tudtam hülyén érezni magam. Valahogy pont az indokolatlanság nyugtatott meg. Olyan élmény, ami egy hangyányit elfedi a lopás okozta sokkot, vagy nem tudom... ahogy elfedte a kb. két-háromórás beszélgetés az éjszaka közepén, szép és jó dolgokról, és rosszakról is, mégis happy endet faragva belőlük egyszerűen vagy faramucin, és egy kicsit spirituálisan is. Olyan volt, mint egy álom. Komi szótárak, átváltozó művészlelkek és vadul csekkolgatott facebook-profilok lassan elsimították a bennem terpeszkedő fájdalmat.

Talán még szerettem volna maradni, de várt egy furcsa kis hazaút, szinte félálomban. "Jó, hogy valaki fogékony Gergő ilyen nyelvészeti cuccaira..." Ja. :D De legalább újra eszembe jutott, hogy kell mosolyogni.

Gyógykaja, gyógymacifröccs, gyógykoliudvar, gyógyemberek. Minden este, minden nap, minden körülmények közt! Duma, vicc, ízek és történetek, és az örökké fújó szél. Olyan szívmelengető, olyan megnyugtató... annyira otthon. Velük. Még ha utána később barom is leszek és meg is bántom őket...

Ilyenkor menő fiatalnak lenni, tavasszal. Firkin koncerten a hátrapislantó srác szeme tátott szájjal cikázott négyünkön. Nem tudta eldönteni, melyikünket bámuljon... :D Aztán random gerjedt egy pogó, majd random emberek felkaptak, hogy táncoljak velük, majd random másik emberek megkérték, hogy fényképezzük le őket. Random random random... egyre ziláltabb az éjszaka... hopp otthon vagyok és épp most kezdődik az órám a BTK-n... shit.

Meta röhög. Meta nagyon röhög, de inkább el van képedve. Vajon hány kimeredt szemet és indokolatlan helyzetet fog ez még generálni?! Na sebaj, inkább nyakunkba a várossal. Van valami nagyon felszabadító abban, ahogy az ember rétessel a kezében nekivág a Szabadság térnek és csak megy, amerre kedve tartja. Vannak olyan emberek, akik mellett nem kell mindig beszélni ahhoz, hogy tökéletesen jól érezzük magunkat. Pédául Meta. :) A rövidke, alig több, mint másfél órás, gyors és csapongó találkozás is még sokáig elkísért jó érzésekkel.

Le wild Csaba appears. Na, ez most jó-e vagy sem... Hogy ilyen baromi nagy hatású személyiség legyek, hogy ilyen mély és látványos nyomokat hagyjak másokban...! De persze az normális, ha nekem kéne tekintettel lenni másokra és legyek nyilván megértő... fordítva persze záporoznak a miértek. (Férfiak...!) Mert! A varázskönyvben az x-edik oldalon, egy telefirkált, félreeső oldalon olyasmi áll, hogy jó tett helyébe jót várj... az, hogy előtte még gyepáld meg a delikvenst és nézd hülyének, az nem.

Nem. Nem fogok visszafordulni és kiontani magamból egy vallomást, a nyakába ugrani, megtörni, olyasmit mondani, ami megfordítja a dolgokat, vagy meghatódni ettől a szappanoperától. Ha elköszöntem, bemegyek. A lábamon. Tényleg. Hiányozni fogok.... ekkora marhaságot! MIBŐL???

Ma is volt min gondolkodni út közben. Itt fönn Szonjával parttalanul tüncögtünk egy sort, majd persze már megint hülyére cseteltem magam. Elfáradtam. Holnap megint tök jó lesz, ebben biztos vagyok. (Hazamenni nem lesz jó...) De most befejezem, mert már elkopott az agyam.

IFUSCO! IFUSCO, IFUSCO, IFUSCO, IFUSCO!!!!!!!!!