komitapi

A nap további része sem volt sokkal indokoltabb, mint a többi - csak ennek tudhatom be, hogy pillanatok alatt a Néprajzi Múzeum egy gyönyörű termében találtam magam egy finnugor néprajzos órán, majd pedig a raktárban, hogy komi tárgyakat nézegessünk, fogdossunk (és ránk oltsák a villanyt).

Kellett volna kérnem papírt. Hülyén éreztem magam, hogy mindenki jegyzetel, csak én nem. Egyetlenegyszer kalandoztak el a gondolataim, és pont akkor kérdezett tőlem valamit a tanár. Látszott rajta a csalódás, amikor összerezzentem, mint akit álmomból ébresztenek.

Tépett az irigység. Fiatalság, lelkesedés, őszinte tudományos érdeklődés, közeli és meghitt kapcsolat a tanárral, iskolán kívüli aktivitás, egyfajta tudományos életforma. Minden, amiért az ELTE-re jelentkeztem, és amiből semmit nem kaptam. Én vagyok a hibás, vagy az egyetem, a magyar majd az alkalmazott nyelvészet szak... nem tudom, valószínűleg mindenki. Való-e nekem tulajdonképpen ez az életforma vagy nem, azt sem. Ügyefogyottnak és bénának éreztem magam, ahogy alknyelves órákon is, mégis hiányzott, vágyódtam utána, hogy valódi tagja legyek ennek az apró kis társaságnak, akik a komi hitvilágról olvasgatnak és sűrűn jegyzetelgetnek.

Valahogy, valamikor, 17 éves korom környékén az embereket választottam a tudomány helyett. Nem bántam meg, mert boldoggá tett.

De most, ahogy látom magamon, mennyire fél szívvel, tehernek érezve az iskolát, nyögvenyelősen botladozok az egyébként tökre alig alkalmazott nyelvészet útvesztőiben, elnyújtott és sóvárgó vágyat érzek az eszem használata után...

:(