A verőfényes napsütésben törpilla-mozdulatokkal szökelltünk Nórával az Ajtósi Dürer soron. Végiggarázdálkodtuk a Récsei CBA-t, hazafelé úton ecetes karfiolt eszegettünk, a színtiszta "haters gonna hate" jegyében. Határtalanul boldogok voltunk mindketten a tavaszi szellőben és a bennünk nyíladozó örömteli rácsodálkozásban.
Kálmán a szokásos stílusában magyarázott, Szonjával alig győztük nyelni a röhögést. Feltámadt bennem, milyen iszonyúan de nagyonnagyon szeretem ezt az embert, és milyen jó, hogy az életemben van. Valószínűleg senki nem olyan indokolatlan az egész világon, mint Kálmán. Két értelmetlenül bolond sztori és WTF-jellegű új szokás között valahogy a világ könnyebb és az élet jóval elviselhetőbb.
Szonjával ütemesen rogyasztgattuk a térdünket és közben egyre csodálkoztunk, milyen iszonyú jó zene ez a Mary Popkids. A kissé gyér de lelkes közönség boldogan ropta körülöttünk. Rápillantottam és belevigyorogtam a sörömbe. A világ legjobb barátnője!
Problémáim gyökerei elburjánzottak. Az MKB bankos pénztárosnő kedvessége úgy kellett, mint egy falat kenyér az esős, barátságtalan napon, amikor elmentem mindenféle ügyintézni. Burgerné metsző pillantása, L. tanárnő gúnyos vigyora, amikor rajtakapott, hogy lógtam, a CCUSA-alkalmazottak akadékoskodásai, a huszonnyolcmillió igazolványkép-készítés (igazolványképet készíteni megterhelő dolog...), a problémák a bicajommal... úgy éreztem, eret vágok a végén. De helyette szimplán akkorát estem a biciklivel, mint egy tanyaló, egyenesen egy járókelő lába elé. Ekkor az a legjobb, amikor idősebb arra járó emberek merő jó szándékból megpróbáltak megtanítani biciklizni. Nyilván azért estem el, mert esőben a pesti belváros közepén, egy rakat málhával felszerelkezve állnék neki biciklizni tanítgatni magam...
Az a baj a biciklizéssel, hogy lassan kezdek függő lenni. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy úgy tekerek, mint egy megszállott, különösebb tekintet nélkül az időjárási viszonyokra, és persze figyelek a környezetemre, de mindig azon kapom magam, hogy erővel kell visszakormányozni a figyelmemet az úttestre. Persze hülye gyalogosok meg hülye autósok, nem beszélve a troll biciklistákról, akiket megelőzök, majd a piros lámpánál beérnek és újra elém vágnak, amikor zöldre vált... mehh, egyszer valami nagyon el fog ütni.
Indokolatlan, állapítottam meg vigyorogva, amikor csütörtök reggel 6-kor konstatáltam a szomszédos ágyon alvó Yzakot. Eszembe jutottak a szerda este/éjszaka eseményei, az antipartyarckodásom, a többiek indokolatlansága, meg hogy hogyan jutottunk oda, hogy végül én szállásolom el Yzakot, amikor fél 9-kor órám van, és persze NYILVÁN nem írtam meg a leckét... de hát az Ajtósi Napok már csak erről szól, váratlan helyzetekről és spontán nyakunkba szakadó lényekről.
Dombra föl, dombról le, bajusz és pálinka, Szonját befalazzák, rekordidő alatt tömök az arcomba egy egész csípőspaprikát (majd lángra lobbantom Vivien haját a leheletemmel), mozgáskoordinációjukat vesztett egyéneken kuncogunk, nyelem a cigifüstöt, reped a dobhártyám (Alejandro!...), Barátok Közt-háttérvokálozok, a tűzlépcsőn 5-en vehemensen tárgyaljuk az MBTI-t, Nóri sz*rrá savaz, hogy milyen szánalmas kis introvertált vagyok (ízelítő), Alexről kiderül, hogy INFJ, ami durva.
Nem tudom egészen pontosan, hogy lehet, hogy valaki, akivel nem szoktam beszélni, csak bulikon találkozom, hogy lehet egy helyen és egy időben annyira "megfelelő", amennyire ez így a csütörtöki bulin történt. A végtelen mennyiségű közös tánc, a nem számolt korty sörök, egy nagyon jó és kellemes beszélgetés utána. Minden alkalommal ugyanaz, és minden alkalommal csak akkor. Hogy miért? Mióta keresek én indokokat? :D
Pimaszul gyönyörű az élet! - gondoltam, amikor csütörtök reggel kibámultam az ébredő városra a 7. emeleti ablakon. Eltekertem a Mechwart ligetbe, szívtam magamba a napsütést, felültem a hintára és fél órán át csak lengedeztem. A másik hintán egy szerelmespár turbékolt épp, de nem törődtem velük, sőt, gyakorlatilag illettek a képbe, a napsütötte vidám városba, mint egy illusztráció egy kódex szélén.
Valóban egy kicsit túlságosan introvertált voltam, az elmúlt héten. Halálra fáradtam a puszta gondolkozás és érzés tényétől, elmászkáltam, kisodródtam, negligáltam, majd kitártam a hatalmas ablakunkat és indokolatlan ugrálásba kezdtem. Hé pink színekben pompázó felhők, hess innen! Vagy ne? :D
"Vissza kellene festenie a haját eredeti barnára, és akkor igazán maga lenne a tökéletes nő, kisasszony, olyan természetesen szép!" - mondta a random törzsvendég a Kamarában. Zavaromban nagyot nevettem. Mostanában a figyelmem töredékét szánom a külsőmre, olyan kis boldogan megbékéltem a fizimiskámmal, és akkor jönnek ilyen bókok! Ráadásul pont attól az embertől, aki egy hónapja még engem egy laza mozdulattal megkerülve nyomta a Ferrero Rocher-t Eszti kezébe, boldog nőnapot kívánva neki.
"Szeretem ha Bogi magyaráz, mert olyan jól össze tudja szedni a dolgokat! Hallgatom és megnyugszom." - mondtaja Szonja. Tényleg ilyen lennék? :) Szörnyen jól tudnak esni a dicséretek, amiket idegenek adnak, de amikor egy hozzánk nagyon közel álló ember állapít meg ilyet, az ember szíve egy kicsit elolvad és végigkering az ereiben.
Ma este Paddy. Mintha nem tomboltam volna eleget eddig... de tudod, hogy ez is nagyon menő lesz. A többi pedig... igazodik.
Mindig, minden igazodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése