Vitt és vitt a biciklim, városligeti ejtőzők, öntudatos angyalföldiek, újpesti kátyúk és rejtett patakátkelők közt. A címet tudtam, a címzett nem tudta, hogy tudom. Csak egyszer tévedtem el és csak egyszer ütöttek el majdnem. El, el a kolitól, el attól, amit magam mögött hagytam. I love the sound of you walking away...
Vitt és vitt a biciklim az egyre metszőbb hidegben, őrjítően inspiráló zenék között, át a patakon, a rögös utcákon, folyamatos lejtőn, miközben alig használtam a nyerget tekerés közben, végig a furcsa kis jobbkezes utcákon, el a mosolyucca mellett, végig a megszokott úton úgy, hogy egy pillanatig sem gondoltam rá, miért megszokott. Könnyűnek és gondtalannak érezem magam, az egész világot csodálatosnak láttam. Iszonyúan boldog voltam, annyira, amennyire már rég nem. Túl hamar értem haza, az agyam vaskos lemaradásban volt a testemhez képest földrajzilag.
Hát erről szólt a napom.
A köztes időben pedig Narniában voltam. Nem tudtam, hogy a Szilas-patak egy dimenziókapu, de annak bizonyult. Tornyosuló hobbitlyukak és terpeszkedő intézmények olvadtak egybe dacos természeti képződményekkel, a beépítettség természetessége gúnyt űzött az eredeti állapot zabolátlanságával, a patak tágas terei és végtelen nyugalma fityiszt mutatott a dübörgő autópályának. Nem voltunk sehol. Se Pesten se vidéken, se erdőben se településen, sem a valóságban, sem egy álomban. Az idő ennek rendje és módja szerint folyt ki a kezünk közül, míg tétován próbáltunk "valami értelmeset mondani", ami persze nem sikerült de mégis, érzékeltük a környezetet, mégis valahogy szürreális volt az egész, ahogy a borult égből ide manifesztálódtunk ebbe a valótlanságba.
Talán ennek sincs értelme. "Vagy nem tudom."
De ha nem lenne, nem történt volna meg. Nem akartuk volna, hogy megtörténjen, és nem tett volna ilyen rettentő boldoggá.
Otthon, ledobva a cuccaimat, jólesően konstatálva, hogy az élet király, megpróbáltam belevetni magam az Ajtósi Napok hangulatába és elintézni oly sok lemaradásomat, megcsináltam életem harmadik croque madame-ját, egyeztettem x barátnőmmel, játszottam a magabiztos, közismet fiatal lányt, aztán... már megint hajnali fél 2 van és nekem volt energiám másodszorra is betegre kommunikálnom magam, közben szabadságra küldeni a magabiztosságomat és az életem összes "fontos teendőjét".
Hogy miért, azt majd... azt valószínűleg soha nem fogom tudni!!!
Ez az egész olyan, mint Káp. Nagyon megalapozott és indokolt és jó, közben pont ugyanannyira az ellenkezője is... de talán pont ettől jó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése