let's take this walk, it's long overdue

Zúg a fejem, alig aludtam, kétszeresen ronggyá áztam és többszörös dimenzióváltáson estem át agyilag. Helló indokolt fáradtság, rég láttalak.

A virtuális én nem-virtuális világ néha nagyon furcsa helyzeteket tud produkálni, ahogyan egymásba fonódnak és egymástól függő-függetlenül követelik a saját igazukat és a szinkronizálást egymással, még ha ez mégoly sajátos helyzeteket is szül.

A Duna-partot csúnyán eltakarja az Erzsébet-híd, a szecesszió keveredik az art deco-val. Szavak forrnak torkokra, gondolatnyalábok igyekeznek utat törni agyakon és érzékszerveken, az alapos ismeretség és a kezdeti görcsös megfelelés olyan vicces birkózómérkőzésbe kezdenek egymással, hogy az mulattató, de miközben mulatok rajta, csendben vagyok, és az nem olyan jó, még ha annak érzem, akkor sem.

Az i épület egyik üres tantermében órákon át garázdálkodni nagyon menő, és a percmutatók indokolatlan suhanása csak ráerősít erre. A tábla lassan betelik, a székek kihúzódnak, a padok ülőhelyként funkcionálnak, vagy csak szimplán felpattanunk és úgy folytatjuk. Agyunk hátuljából előkerül minden régóta tartogatott és spontán generálódott közlendő, váltásban vagy szinte önálló előadásban - sűrű bocsánatkérések közepette.

Nem zárták ránk az ajtót (pedig néha úgy tűnt), ellenben a fél finnugor tanszék fura szemekkel bámult ránk az ablakon túlról. Figyeltük a csendet, a zörgést, a hangváltozásokat, a kréta csikorgását. Mint két kisgyerek, aki kalandot játszik.

Furcsa az a helyzet, amikor az indokolatlanság is az indokoltságon alapszik, és fordítva. Furcsa megbékélni egy első alkalommal, ami nem az, de mégis.

Furcsa, amikor az i fölénk tornyosul.

De nagyon jó. Nagyon.