Behunytam a szemem. Élveztem, ahogy a Nap átsüt a szemhéjamon és így is érzékelem a fényt, a madarak csicseregnek, közben a mellettem ülő hang suttogja, hogy "I dont't wanna be a cheerleader anymore...."
Vannak ilyen napok.
...nem, nincsenek! Emberek ilyeneket nem szoktak csinálni! :D De épp ezért.
Kinyitottam a szemem és nem tudtam betelni a dologgal. A helyzet a maga minden furaságával, bénázásával, oktondiságával magához ragasztott és minden percét élveztem. Nem voltam benne biztos, hogy ez a tény átjön, főleg mivel megnémultam és amikor megszólaltam, újra és újra butának és bénának éreztem magam, mint régebben is. Tök jó, hogy ha valamit nagyon szeretnék, hogy a másik felfogjon, azt sikerül a legkevésbé megértetnem. Rettenetesen zavar a gondolat. Megkérdőjelezem saját létjogosultságom. (megint?!)
Így aztán inkább befoglaltuk a takarítószemélyzet szokásos cigizőpadját, belefulladtunk az Örös Áfonyás Jó Reggelt kekszbe, megtárgyaltuk az ember nevű fura lényeket, utáltuk egy kicsit egymást, drukkoltunk a harkálynak a hájas fekete macska ellenében, visszaintegettem Attilának az F épületben, lefeleltem lávsztoriból, nem beszélve a szervátültetettségről. Megint megfájdult a szám. Meg lett ideologizálva, hogy a sok beszélgetésünk tulajdonképpen valótlan kis buborék, P jellegemet pedig lézerrel kiégette belőlem egy pillantás. Ez egy kicsit megroggyantott.
~
Nem is volt kedvem bekapcsolni a zenét, miközben kilakatoltam a biciklimet, pedig zenét hallgatni mindig van kedvem. A simogató napsütésben nem volt kedvem hazamenni, hirtelen felindulásból befordultam a Kazinczy utcába. Bicikli lelakatol, láb szed. Explode the city... Imádom ezt az utcát. Szinte minden ház egy szép emlék. A Bors Gasztrobár, a Krimó, a Szimpla, a Kék Ló, a Mika Tivadar Ház, a Bobek, a Pajkos Póni, a PPK, a Kőleves és a Kőleves Kert... random ötlet folytán nem mentem be a Borsba, hanem megkerestem az olasz tésztást, amit már rég ki akartam próbálni. Jobban ki kellett volna csípnem magam, ha már a turistanegyedben sétálok és olasz srácoktól kérek kaját, de mivel reggel úgy döntöttem, hogy nem akarom megerőltetni magam, nem tettem. Így aztán annak néztem ki, ami voltam: egy kicsit kába, kimenős egyetemista, aki relatív gondtalanságban császkál a flancos környezetben és elképzeli, hogy valaki. Le lehetett volna fényképezni egy etnográfiai vagy szociológiai könyvhöz, olyan tipikus fejem volt.
Az emeleten majszoltam a tésztát és nézegettem a turistákat. Ha valaki a 7.-en lakik és akkora ablaka van, mint nekem, hamar hozzászokik a magashoz. Most már kvázi megnyugtató, ha a magasról nézhetek le az emberekre. Mindig imádtam azokat az álmaimat, amikben röpülök. Előzőleg ad hoc olasz karattyolással próbáltam megértetni magam a tésztás sráccal, akit láthatóan nem vágott le hídba a nemlétező magabiztosságom, és rendre magyarul is elismételgette, amit mondott. Elég idegesítő volt.
Visszabattyogtam a bicajhoz. Ideje folytatni a napot, hercegkisasszony. Jót tett a kis egyedüllét és a sarkokról integető múltbéli emlékek... milyen jó is, hogy az ember főként a szép emlékeket őrzi meg! A random, multikulti, csodálatos Kazinczy utca...!
Hiszen tudtam én fontos lenni, de még mennyiszer!
Wake up Bogáta, megy ez jobban is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése