Lassan bandukoltunk a belváros műköves utcáin. A ránk sötétedő város sárgás mintázattal vonta be a falakat. Iszonyú fáradtak voltunk már mind a ketten, de a délután és az este nem hagyta nyugodni az agyunkat, a beszéd magától, erőltetés nélkül jött, témától függetlenül. A biciklim kattogott a kezem alatt, úgy nézhettünk ki, mint Shizuku és Seiji a Könyvek hercegében (már megint, I have to add), ahogy róttuk a megfejthetetlen logikájú egyirányú utcákat. Jó volt átbeszélni a napot.
De még milyen napot! Megjártam az amerikai nagykövetség széfjét, kedvesen és totálisan üresen mosolygott rám az ügyintézőnő, hogy how are you, míg levette az ujjlenyomatmintámat (ami biztos tök ritka típusú), folytatva a suhanással az Andrássyn a friss tavaszi levegőben, és az álomszerű reggelivel Viviennel az ébredező büfében (a Nap úgy mosolygott a sonkás tojásunkra és a narancslevünkre, hogy szinte éreztem rajtuk az ízét), majd a transzbaesés-szerű álom délután 1-ig (ekkor fogalmaztam meg anno jól, milyen is az), utána varázsodú Mírrandnál, majd IFUSCO próbaelőadások (ami húha! Milyen hihetetlenül jó olyasvalakit hallgatni, aki őszintén lelkesedik a témájáért és jól is adja elő! Meg minden egyéb is, húha de jó volt! Ahogy boldogan felfedezni egy udmurt köszönést a padba firkálva... :D), aztán relax-sör Szonjával, háromnegyed órányi lélekmelengető privátolás, majd össznépi kirándulás a Borsba (közben szomorúan bámultam a Krimó ajtajára :( ), majd irány a Gödör... a Gödör! Ahogy három introvertált agya csapong és ütődik és néz és elszégyelli magát és beindul vagy épp lefagy... amíg meg nem jönnek a térítők. Mert a térítők random megjelentek. Jó, tartalmas, felemelő és különleges hirtelen jött emberekkel Istenről és vallásosságról beszélni, és nagyon különleges élmény volt (pláne a Gödörben!), de mikor fölkászálódtunk, hogy búcsút vegyünk egymástól, az agyunknak már szabályos izomláza volt.
Így aztán csak mentünk, afféle levezetésként, megkoronázásként ehhez a lehetetlenül jól sikerült naphoz, kalakukko-t énekeltünk, világháborús állapotokat vizionáltunk, meg megváltozott történelmet. Ha beállt a csend, dúdolni lett volna kedvem, de nem mertem.
Dicc-döcc, zörgött a biciklim, ahogy járdáról le, járdára fel battyogtunk. Körülöttünk magyar zászlókba burkolt emberek, szilajra korbácsolt lendület, éles hangok, hirtelen mozdulatok. A késő esti Gödör már nem olyan, mint a kora esti Gödör. Mégis, mintha afféle védőburok vont volna be engem, hogy megvédjen a sok összevisszaság és ordenáréság elől, amin keresztül rendületlenül gázoltunk előre. Az Astoria sarkán az este lágyan tovacsusszant.
Még a biciklivel is lassan tekertem haza, hogy kiélvezzem a nap utolsó rezdüléseit. Sofia Jannok, Kimbra és a jó öreg Coldplay kísért haza az úton.
Szonja elnyúlt a szobatársan ágyán, utolsó meditációként újra átbeszéltük a mát és a holnapot. Most pedig végleg vár az ágy és a magány, bár még mindig nem érzem, hogy egyedül lennék.
Most kéne megnyomni a replay gombot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése