le spleen de Budapest

Hát, mit tartogatott nekem a kollégium, mikor visszajöttem. Jó lett volna, ha marad a lendület és az iram, de nem tartott. Nem tartott sehol, pedig még alig indult el.

Na nem mintha panaszom lenne az életemre. Hogy jönnék én ahhoz. Kedves kis környezetem életének alakulása még mindig szeretettel és mosolygással tölt el (főleg, ha jól alakul nekik, mint most Vivien kisasszonynak), és élményből sincs kevesebb, mint eddig. Na ja, csak az nem mindig jó...

Nem te kellettél, hanem az, hogy én kelljek neked!...

Hm, hát, ja.

Az az ember legjobb barátnője, akivel órákig elvan úgy, hogy tulajdonképpen nem került sor értelmesebb eszmecserére, mint az előző mondat (igen, a hm, hát, ja), mégis tökéletesen érezték magukat. Igen, rólad van szó, Kisasszony.

Hogy a fenébe érezhettük magunkat furán és üresen ennyi jó fej ember között? A zene is jó volt, a pia is, megfelelően helyezkedve a társaság is, és táncolni akartunk, de valahogy csak "dohányoztunk"...

Mi hiányzik vajon? Az, hogy spontán ejtőernyővel leereszkedjen az izgalom az ölünkbe? Suli zajlik, MTT zajlik, koleszos élet zajlik, mégis talán a legjobb élmény ezen a héten az volt, amikor Alexszel ültünk a kolibüfében és rájöttünk, hogy az aranyosság mögött van egy olyan alapvető hozzáállás és egyéniség, ami úgy is iszonyú rokonszenves, hogy nem ölelgetem meg minden alkalommal, amikor látom. Jéj, normális ember! Nincs is nagyobb öröm. Anyám tudna erről mesélni. (Mesél is, mióta hazaértem. :) )

Az egómba combnyakig belegázoltak. Nem tudok mást mondani, mint egót, bár valami mélyebb is volt ott, aminek igenis sok köze volt a szimpátiához, de valahogy nem bontakozott ki. Nem bánom nagyon, csak bosszant. Rettenetesen bosszant, hogy valami elindult valahogy, aztán egyik napról a másikra rövidre zárult úgy, hogy végül én tettem fel a csörgősipkát és csináltam magamból sülthülyét. Ez most az az időszak, amikor el kell fogadnom, hogy ja, meg vagyok bántva, de ez van. Ha nem kellettem, akkor nem kellettem. Hiába akarom, hogy én mindenkinek kelljek, ha egyszer nem ütöm meg az ingerküszöbét, akkor ez van, és kész, túl kell rajta lépni, még ha minden egyes porcikám is toporzékol.

Nyöh, az ember azért zárkózott, mert nehezen bírja a közel kerülés utáni kudarcot. Ennek az esélyét igyekszik minimumra csökkenteni és ez az egyetlen értelme van zárkózottnak lenni, és íme, féltve szeretgetett zárkózottságomat egy csapásra kijátszották és fenéken billentették!

Belemarkolok a hajamba, felpattanok, körbeforgok, kinyitom az ablakot, kitalálom, hogy főzni akarok valamit vagy mosogatni, közben kétszer ledobom magam az ágyra, csak hogy újra felpattanjak és teli talppal ugorjak kettőt, megnézzem a tükörképem az ablakban, közben a Lights szól.......

elmúliiiiiiiik... (vagy túlélem, ahogy Kálmánnak mondani szoktam vala)

(főleg ha minél többet biciklizek)

Mégiscsak dögöljön meg az összes férfi.

Mintha csak 2010 május/júniusában lennék újra. Nagyon jó lesz újra Kálmánnal találkozni.

(eredetileg a Lights-nak volt itt bérelt helye, de ez a dal valahogy jobban kimondja...)