utas és napsütés

Feküdtem az ágyon, a ritka tátrai napsütés az arcomat csiklandozta és mániákusan olvastam az Utas és holdvilágot. Tipikusan az a darab, amiről nem tudni, hogy jó könyv-e vagy sem, semmi értelme nincsen egészen addig, ameddig az ember a végére nem ér. A hapsi harminchat évesen jut odáig, hogy mégiscsak felnőttnek kéne lennie, megnősül és nászútra megy... csak azért, hogy spontán leugorjon a vonatról, otthagyva a feleségét, és az eltűnt ifjúsága nyomába eredjen. Megtalálja-e, nem-e, mi van azzal a bizonyos folyóval, amibe nem szokás egynél többször lépni... olyan téma, ami mindenkit foglalkoztat valahol, de bazira nem egyértelmű a válasz, és bizony ha Szerb Antal is úgy vágta bele a fejszéjét, hogy fingja nem volt róla, akkor nagyon pipa leszek rá.

Chasing shadows, chasing time, crossing borders, crossing lines, jumping oceans tryin' to get away....

Tehát feküdtem és szuggeráltam. Gyerünk, valahová ki kell lyukadnod... nem lehetsz te is olyan, mint a Pi élete, amit a szárnyaló kezdés után az írója egy lusta mozdulattal lecsapott az értelmetlenségbe... közben már halálosan elegem volt belőle, választ akartam, míg az órák teltek, Csaba autóversenye a végéhez közeledett, én pedig még mindig nem mentem ki a Tátrába, pedig megígértem magamnak. De Mihály, a főhős továbbra is céltalanul tekergett, a hívogató melegben a Lomnici-csúcs környéke várakozóan figyelt az ablakból.

Mi a francért nem megyek ki? Már unom ezt a könyvet. Ki akarok menni, megígértem, hogy teszek egy sétát, mint tavaly...

Na ja. És akkor megfogalmaztam magamnak. Szégyelltem magam a Tátra előtt. Tavaly, amikor boldogan és  felszabadultan, az új élmény hatása alatt kilibbentem a szanatóriumból, nekivágtam a hegyoldalnak és arra gondoltam, milyen szép életem van... és most itt fekszem, ebben a rozzant kis szobában, türelmetlenül és betegen, ebben a szörnyen átmeneti állapotban... (nem mintha nagy baj lenne az átmenetekkel. Az átmenetek izgik, lendületet adnak, és egyébként is, nem titok, hogy a dolgokra általában sokkal jobb várni, mint megkapni őket. Sőt, emlékezni rájuk is jobb, mint átélni őket.) ...szóval itt vagyok, a könyv gúnyosan nem árulja el, mi a lényeg, engem pedig nem visz rá a lélek, hogy ugyanazokat csináljam, mint egy évvel ezelőtt, így...

Azért vártam a georallye-t, hogy kicsit kilépjek a kollégiumi környezetből, együtt legyek Csabával jól, és megnyugodjak, rá koncentráljak. Sajnos jól hangzik, hogy az ember a küszöbön hagyja a problémáit, de ehhez a realitásban istenadta tehetség kell, és ha nincs, akkor azok a problémák teljes lelki nyugalommal utaznak veled, a nyakadon. De talán annak van értelme, ha az ember már környezetben, mások hatásainak kitéve gondolja át újra és újra a megunhatatlant.

Erőnek erejével kitápászkodtam az ágyból. Hát, ha más, mint tavaly, nézzük meg, mennyire. Szörnyen tokásnak és kövérnek láttam magam a tükörben, ráadásul nem tetszett a ruhám sem - kínomban lekaptam magamról egy felesleges felsőruhát, zsebre vágtam a telefonom és a kulcsom és nekiindultam.

A ragyogó napsütést, a gyönyörű színeket szinte sértődöttnek éreztem, amiért nem tudom kiélvezni szépségüket, hanem a kis belső világomon forgok, megint. Nekivágtam egy felfelé vezető ösvénynek. Jelölt volt, valami barlanghoz vezetett, vidám szlovák turisták járkáltak rajta, bakancsban és túrabottal. Idegesítettek. Magas sarkú bokacipőm, melyet Mamika temetésére vettem és azóta úgy hordok, mintha sohasem lett volna másik cipőm, ezúttal kicsit kellemetlennek bizonyult: a süppedős sárban és a göröngyös köveken kicsit komikusan billegtem. Totál oda nem illő látványt nyújtottam, ahogy szoknyában és magassarkúban botladozok felfelé a hegyen, és ezt a lépten-nyomon hallott, számomra ismeretlen szlovák nyelv is erősítette: úgy éreztem magam, mint egy ufó.

Az első elágazásnál elfordultam egy fűvel benőtt, jelöletlen útra, a szanatórium irányába. Hurrá, a szlovákoktól megszabadultam, irány a régi ösvények. Közben gondolkoztam.

Szóval ja. Ennyi? Az ember megy-megy, aztán eljut egy szintig, amíg a neki örömet okozó, a lelkével harmóniában lévő, kellemes, jó dolgokat nem tudja tovább gyűjteni, el kell engedni néhányat, meg kell békélnie azzal, hogy a lemondás elkerülhetetlen és a felnőttség örökös része? Nincs kecske is meg káposzta is? Mihály örökké bolyoghat egy megváltozott világban, melyben ő elfelejtett vele változni? Egyedül vagyok ezzel, a kollégiumban elviháncolt sztorikat azért csapjuk el mindig egy kis szándékos félreértéssel, mert tényleg nincs erre jobb válasz, mint hogy meg vagy lőve, kisanyám? És én felelőtlenül szaladok valami elkerülhetetlenbe, aminek most ágyazok meg, a könnyelműségemmel? Miért nem érzem itt jól magam, mit kell tennem, miért érzem itt magam kevesebbnek tavalyhoz képest?

Közben a szanatórium fölé értem, és elindultam egy széles erdészösvényen. Letekintettem Szepesbélára és a szanatórium kis hátsó kertjére, és szinte hallottam anyám hangját, ahogy módszeresen nekiáll elemezni a fejemben lévő problémát. Ha nem érzed magad jól itt, akkor hol éreznéd? Erre egyértelmű volt a válasz: a kollégiumban. Akkor meg mit erőlködsz? Talán azt hitted, hogy majd eljössz ide, feljössz a Tátra oldalába, az meg majd ad egy buksisimit, hogy nem baj Bogáta, szeretünk ám, satöbbi? Ahol a probléma van, ahol úgy érzed, történhet valami, oda kell menned. Nincs ebben semmi szégyellnivaló.

Továbbindultam az ösvényen, inkább csak úgy tessék-lássék, mint igazi meggyőződésből. Tessék, itt dobáltam magam, hogy járjak még egyet a Tátrában, és minek, ha nem volt kedvem hozzá? Miért is kéne ugyanazt éreznem, mint tavaly? Tán bűnöztem, van valami, amiben olyan nagyon hibás vagyok? Maximum abban lennék, ha nagyon meg akarnám erőszakolni magam. Chill, Bogi. Akkor is jó arc leszel, ha ezt a Tátra nem mondja meg. Mihály pedig cseszheti, hogy mindig csak másokhoz mérve tudta  magát definiálni, de te, te ne ereszd el így magad, nem kételkedhetsz ennyire az érzéseidben!

Sarkon fordultam és a mögöttem botozó-bakancsozó szlovák turisták megrökönyödésére megindultam visszafelé. Lementem a szanatórium kertjébe, be a hátsó bejáraton, meg sem állva körbenéztem a sok szép emléket hordozó aulában, majd kijutottam az első ajtón és visszamentem a rozzant kis vendégházunkba. Azzal a mosollyal néztem a tükörbe, ami az elmúlt időben mindig megnyugtatott, és mitadisten, már sokkal kevésbé éreztem tokásnak magam.

Chasing shadows, chasing time, crossing borders, crossing lines, I'm so over getting over you...

Hát így állunk. Azért kellett eljönnöm, hogy megtudjam, hogy nem kell. Azért volt ez a meditatív komikus séta az erdőben, hogy egy ilyen magától értetődő dolgokra rájöjjek.

De legalább rájöttem, há.

És a továbbiakban nagyon jól éreztem magam. Még akkor is, ha utolsó este szégyenletesszörnyűségesen leittam magam (aka leitattak azok a fura srácok, akik állandóan Fütyülőst hoztak nekem Kofolával - amivel jól elrontották a dolgot, mert a Kofola a legrosszabb ital a világon -, és állandóan táncolni akartak velem). Jól éreztem magam Csabával, az emberekkel, azzal, amit a múlt és amit a jelen adni tudott, azzal a meggyőződéssel, hogy értelmes és hasznos volt eljönni Szlovákiába, és pont azt adta, amiért jöttem, csak máshogy.

...és visszautaztunk Pestre, és visszatértem a kollégiumba. Ahol jó, és ahol talán már egy kicsit kevésbé leszek gondterhelt. :)