Annyi mindenről írnék... felelőtlenség volt ennyi ideig hagyni, hogy gyűljenek a dolgok és nem hagyni őket kiereszteni.
Nem akarom, hogy tél legyen és hideg. Nem érzem jól magam benne. És jobban szembesít az életem ürességével. Na nem, nem kell sajnálni engem. Az életem üressége, hahh! Életemben először vázlatot kellett készítenem arról, hogy mennyi mindenről akarok írni. Üres, mint a Csendes-óceán....
A szomorkásan sikerült szüreti mulatság után nem vártam semmit sem az Oktoberfesttől. Najó, de. Azt vártam, hogy jól érezzem magam, mert erre spannoltam magam egész megelőző héten. Beszív-kifúj kisanyám, egy hülye nem rontja el az egész estédet, ne bánkódj, nincs miért, tele leszel jó arcokkal... és így is történt. Vigaszágról mentette meg az estémet egy régi kedves ismerős (itt volt szó róla, épp a tavalyi Oktoberfest okán), akivel sokat, lazán, jókedvűen beszélgettem és nem győztem hálálkodni a világnak, hogy itt van nekem. De ez nyilván nem csak rajta múlt. Az Oktoberfestben az volt a legjobb, hogy láttam a sok kolist, ahogy itt-ott vannak, isznak, táncolnak, buliznak, beszélgetnek, és én is a közösség részének érezhetem magam. Gagyi individualista nyugati világ, amely ezeket az élményeket redukálja. Szobatársam a DJ pult mögött, Nóri és Viktor a büfében poppolnak az aktuális slágerre, Vivi elkámpicsorodott arccal ropja a Call me maybe-re (merthogy utálja), Szonja kedvenc szemlélődő mosolyával néz körbe a többieken, Doró úgy lengeti a végtagjait, mint a rózsaszín párduc... mindenhol ismerős, kedves arcok egy nagy buli közepén. Amikor meg elszontyolodtam... akkor elkaptam a fejem, ráztam egyet magamon, elővettem a kedvenc százwattos mosolyomat (már ami ilyen kis szánalmas szájból kitelik), és mentem tovább. Najó, néha erősen megkísértett az ördög, hogy a mellettem békésen beszélgető A. uraságba mentemben belerúgjak egy nagyot, de végül legyőztem ezt a késztetést. Na nem mintha a bolond jó szívem kegyelmezett volna meg neki, csupán tudtam, hogy úgyis megbánnám. Így A. ép bokával, én meg megmaradt büszkeséggel végeztem be ezt az estét, azzal a jóleső érzéssel, hogy B. úr viszont nagyon is emlékezetessé és széppé tette a csütörtök éjjeli órákat.
Mert egy buli akkor a legjobb, ha valaki rendhagyóval töltöd, és a vége beszélgetés. Bizonyám. (és ne gyertek nekem itt a szexszel meg mindennel. Nem. Nóra most megvetően húzza a száját, de akkoris az van, hogy a beszélgetés mindennél menőbb.)
A Bérkocsis utca tágas központi helyisége nekem maga volt a végtelen szabadság. Nem mintha oly nagyon láncon lenne az életem, de aránylag kevés, aki úgy inspirál, mint az a nappali, a kb. húsz deka spenótós túró és a hozzá tartozó egyén. Nem egészen tudom meghatározni, ez mitől függ. A csillagok állása is szerencsés volt, a random zenéktől egy idő után táncolhatnékom támadt, főzni nagyon szeretek (és Kálmánnal lehet! Csodásmesés és Istentől való az a szerencsés konstelláció, nemkülönben ritka, ha két ember együtt tud működni a konyhában!), meg is dicsért, hogy otthonos vagyok főzés terén, és nem győztem örvendezni annak, hogy itt a dolgok azért szoktak történni, mert az embereknek kedvük van hozzá. Kidekorálni a kakaósdobozt, a magunk ízlésére formálni a kulcstartó szöget, egészen képtelen metaforákat alkalmazni a körülöttünk lévő, vagy éppen általunk végzett dolgokra. Nem kell azon gondolkozni, mit csináljak, mit mondjak, hogyan vigyem tovább a társalgást. Azt teszem és azt mondom, amihez kedvem van, és kész.
Olyan volt, mint egy terápia, és ehhez Kálmán kellett. Rengeteget köszönhetek neki mostanában. És nagyon finomat főztünk. :)
Rögtön utána, az esküvői ruhaszalon, te jó ég... aránylag kevesen tudják (Nóra azonban annál jobban), hogy rajongok a Maggie Sottero esküvői ruhákért, és megfogadtam, hogy egyszer eljutok a budapesti szalonjukba. Na, ez most történt meg, Ildikó sógornőmmel, és hogy, hogy nem, a harmadik Maggie-szalonban már én is menyasszony lettem. =) Nem nagyon lehet erről máshogy írni, mint indokolatlan mennyiségű parttalan tüncögéssel, de az tuti, hogy csodálatos volt! Az évek óta nézegetett ruhák némelyikén személyesen látni, sőt fel is próbálni, meg Ildin látni, mennyire jól érzi magát némelyikben, meg az eladók döbbent pillantásain mosolyogni, amikor a vállfákon lógó ruhákról sorban megmondtam, melyikek, hát... nah, pontosan így képzeltem el az első találkozásomat a Maggie Sottero branddel, és még mindig a pukkadásig jól érzem magam, ha erre gondolok. ^^ (és hogy pont a Nora álljon tökéletesen... túl jó, túl jóóóó.......)
Aztán pedig... *dobpergés* KÖMT (ami ugye most KÖMF volt, de én nem bírok leszokni a KÖMT-ről), ami pontosan ugyanúgy hozta az elvárt élményt, mint ahogy az eddigiek. Egyre jobban belátom, hogy a KÖMT-öt jobban szeretem, mint a tábort. Zebegény, a tökéletes falu, a régi jó ismerős iskola, a hamburger, a Kulacs, és az igazi MTT-s közeg, fíling... KÖMT után napokig MTT-seket flesseltem minden járókelőbe. Bár kicsit furcsa volt a mostani, feszítettebb program, de pontosan tudtam, miért van így (és áldassék, hogy így volt), és valóban, kicsit táborpótló jelleggel tudtam belevetni magam a kisajtoljukbelőledazutolsókreatívszusztis-típusú foglalkozásokba. Különösen az tetszett az idei, nagyon profi és nagyon dicsérnivaló színjátszó rendben, hogy visszanyúltunk egy kicsit az eredeti Tolkien-szövegekhez, és újra felfedezhettem, miért is imádom én ezt annyira (erről egész jót értekeztem Angwennel és oly menő volt ^^). Aztán pedig a buli, az ivászat, a random beszélgetések (pl. az epikus hős-klub :D), a tánc, Minc kergetése a tornatermen keresztül (há há meghalsz! :PPP), összenevetés Metával (hogy tudom ilyen kevés szóval megértetni magam valakivel?!), a csodálatos kilátás, a meleg idő, a Duna-part, a karaoke Pókkal (uhh, meg is hallgatom azonnal =))) ), de talán a legjobb mégis a beszélgetés Orsieval volt. Mert új volt és baromira időszerű és jó. És igenis introvertált vagyok. :PPP
Lényeg a lényeg, nehezen szedem össze a gondolataimat KÖMT-tel kapcsolatban, mert mindig eszembe jut valami új és kedves, de most idáig jutottam, és köszönöm mindenkinek. :)))
Az ember azt hinné, hogy 3 nap intenzív kreatívkodás után, hasogató másnapossággal jár neki egy nap szünet, de nem, ha az október 23-a. Október 23-án pedig felvettük az 56-os diáklány-pózt Szonjával, felpattantunk a biciklinkre és eltekertünk a belvárosba, hogy megmondjuk, mennyire nem kóser ez az ország. Megmondtuk. A csodálatosan szép időben, sokkal több mint húszezer honfitársunkkal együtt végre olyan szavakat hallhattunk, amiket már rég hallani akartunk, és az ünnep, az összetartozás ereje úgy fellelkesített minket, amit egy tudósítás sem ad vissza. Egész más Pesten ünnepelni 1956-ot. Ott még elevenen élnek az emlékek, magán hordozza a város az orosz tankokat, a barikádokat és Molotov-koktélokat és végre úgy érzi az ember, hogy igen, ez a forradalom nem csak a történelemkönyvekben él, hanem az utcán, bennünk, az élő emlékezetben, amikor valakik a veszélyt választották a hazugság helyett.
Jó volt, na, és jó volt élőben hallani mindent, amit hallottam. Ahogy az is jó volt, ahogy láttam a sok sétáló embert a belvárosban, már rég nem látszott, ki honnan jött (kivéve a jobbikosokat, de ők díszpintyek), csupán azt lehetett tudni, hogy neki sem volt mindegy. Kiment az utcára és állást foglalt valamiért, nem maradt otthon, hogy jaj, leszarom. Emlékszem, anno én is otthon maradtam volna. Árki Tamás bizonygatta anno nekem, hogy nem lehet így hozzáállni, a politika mindenki ügye valamilyen szinten. Már értem, miért mondta ezt, és állítom, ilyen közösségi élményért megéri. Ahogy később, a másféle politikai irányból érkezett Esztivel elfogyasztott sör is megéri.
Amiről még mindenképp szívesen beszámolnék, az a slam poetry est. Nem mintha pozőrködés nélkül be tudnék számolni ilyenről, mert nem sok verset hallottam, és nem igazán éltem bele magam a dologba, de annyira tetszett a rendezvény maga, a társaság, az emberek, a mentalitás... egészen belebolondultam, hogy jéj, mennyi jónak tűnő arc, és mennyire magamra találok a kis pozőr-hipster közegben. Remélem, folyt. köv.!
Pedig csak beszélgettünk Esztivel. És ez elég jó volt ahhoz, hogy semmi mást ne akarjak. És ez a legjobb.
Az elmúlt napok sok mindenben megerősítettek és elbizonytalanítottak, de lássuk a megerősítést: minden kedves, csodálatos embert az életemben imádok. Most ez tölti ki a jelenemet: az emberek figyelése, a beszélgetések, a programok, a megtiszteltetés, hogy beavatnak az életükbe. És mindegyikük fontos. Kettesben vagy többesben, a tűzlépcső cigifüstjében vagy a 709 napfényében, a 415 ágyain ülve, a kolibüfében vagy a Kamara caféban, vagy akármilyen random helyen... ez most az életem. És minden, ami ezután jön, mert ez csak váz, fontos kellékek, de a lényeg nem itt van, a lényeg ezután jön,
...mert most jön egy váltás. Tudom, hogy jön, mert az ilyeneket megérzem. Most ez jó volt, és ezután egy kicsit más lesz. Ebben biztos vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése