2020. február 27., csütörtök

arról, hogy tudok-e bármit is

Rumli van az új életem új nagyszobájában, de a bevett szokások itt is kitartanak: alig bírok kiszakadni a konyhából, perfekcionistaként törölgetem a konyhabútort, és bár marhára nincs kedvem elmosogatni, addig nem bírok elszakadni a mosogató tartalmától ameddig az... létezik. Mármint ameddig a mosogató nem üres.

Tegnap Imárkával, bár fáradtak voltunk, elvonszoltuk magunkat a havonta megrendezett táncházba: a Tiigi utcában megbújó kastélyon fényfüzérek lógtak, és mi a rácsos alumínium tűzlépcsőn kúsztunk fel a backstage-be, hogy a függöny mögött borozzunk a zenészekkel, akik arra vártak, hogy a vendégzenészek befejezzék a műsort, és induljon a buli. Imárka a világ legnagyobb természetességével suhant ide-oda, láthatóan majdnem mindenkit ismert, és akit nem, az is ismerte őt. Kontrát játszott a hegedűjén hivatalos koncert utáni közös jammelésen, majd mikor elkunyeráltam a hangszert, becsusszant a zongora mögé. A lányok táncba kérték, a fiúk lekezeltek vele, az idősebb hölgyek ürügyekkel maguk mellett tartották. Ő volt a legkisebb királyfi az elvarázsolt kastélyban.

~ ~ ~

Úgy érzem, elvesztettem a jogomat ahhoz, hogy párkapcsolatokról beszéljek, pedig olyan sokat jár az eszem rajta. De tulajdonképpen tudok én bármit is?

Egyszer már azt hittem, hogy tudok mindent, amit tudnom kell, és ez alapján azt is, hogy mit akarok. Aztán kiderült, hogy ez nem így van. De azt is tudom, hogy egészen biztosan nem hallgattam volna senkire, aki azt mondja nekem akkor, hogy nem tudom jól. (Tulajdonképpen volt ilyen ember, ha jól számolom, kettő - persze mindketten később nagy örömmel vettek részt az esküvőmön, és 100%-ban támogatták a döntésemet, mert jó barátként fontosabb volt nekik a boldogságom, mint hogy igazuk legyen.)

Persze, én is láttam meg hallottam magam körül azokat a kapcsolatokat, amelyek "másmilyenek" voltak: de nagyon könnyű ilyenkor azt mondani, hogy én egyszerűen nem így működök. Persze, biztos vannak emberek, akik mindent megosztanak egymással, akik (majdnem) minden társaságba együtt járnak, akik közös mosolygós fotókat osztogatnak meg, vagy le sem bírnak szállni egymásról, de nekem egyszerűen ezekre nincs szükségem. Én nem így működök. Nem a kapcsolatommal van a gond, köszönöm szépen, hanem "velem". Én fizikailag nem igénylem ezt.

Dolgok, amiket az emberek mondanak maguknak.

Mert így is elég jó. Sőt, szuper. Semmi okom a panaszra. Mindenki azt mondja, hogy semmi okom a panaszra. Sőt, milyen szerencsés vagyok.

Minden kívánságom teljesítve van. A problémákat meg tudjuk beszélni és néha jókat nevetünk. Ez jó, ez működik. Nem szenvedek hiányt semmiben. Na jó, pár dologban, de ez normális, senki sem tökéletes. De egyébként minden oké. A hiba az én készülékemben van, örülhetek, hogy valaki így is elvisel.

Szóval kvázi minden kerek volt a fejemben, és kvázi a szerencsén/szerencsétlenségen múlott, hogy végül találkoztam valakivel, aki felforgatta ezt a kerek elképzelést.

De ettől én most többet tudok? Találtam valamit, amit csak kevesen találnak meg, vagy csupán végre eljutottam valahova, ahova a legtöbben gimi végén vagy egyetemi éveik elejére már rég eljutottak?

Valahol egy részem szeretné azt mondani a lányoknak, hogy ne elégedjenek meg senkivel addig, ameddig úgy nem érzik, hogy az illetőtől megremeg a térdük és totálisan bele nincsenek bolondulva. Meg azt is szeretném mondani nekik, hogy ne legyenek olyan fiúval, aki elvárásoknak teszi ki őket, meg akarja őket változtatni, csak egy részüket vagy egy beléjük vetített elképzelést szeret, vagy olyan nyilatkozatokkal tartja őket sakkban, hogy "senki más nem viselné el ezt tőled" vagy "senki nem fog úgy szeretni, mint én".

De ki vagyok én, hogy bármit is mondjak.

Anya egyszer azt mondta, hogy minden adott pillanatban éppen a legokosabbnak tartja magát, de a jövőbeli énje, ha visszatekint ezekre a pillanatokra, már tudni fogja, hogy nem is volt olyan okos.

6 megjegyzés:

  1. semmi baj nincs veled, nincsenek hibás vagy bűnös gondolataid. teljesen természetes, hogy az ember folyamatosan alakul, változik, rájön dolgokra, és ehhez igazítja magát, vagy a gondolatok igazodnak az új énhez, ez így normális. nekem is két évig bűntudatom volt, nem mertem boldog lenni, mert kiléptem egy OKÉS házasságból. én nem akarok okésat :( én olyan térdremegőset szeretnék, amilyet írtál. és én is mindig aktuálisan vagyok a legokosabb, és hát persze, mert mindig a mostban van a legtöbb tapasztalatom, mi tagadás. :) eleinte sajnáltam azt a 12 évet az életemből, amit egy nagyon jó emberre, de egy elég közepes kapcsolatra pazaroltam. most azért a két évért vagyok dühös, amit a bűntudatomra pazaroltam. én igenis lehetek boldog, csak azért, mert kiléptem egy házasságból! azt javaslom, merjél te is boldog lenni, úgy élni, ahogy szeretnél és merj róla beszélni, merj neki örülni, mert nagyon mérges leszel magadra évek múlva, ha utólag azt látod, hogy marcangoltad magad.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom, hogy lehet-e "megúszni" a szenvedős részt. Szerintem nem, ez a feldolgozáshoz tartozik. De ez a bejegyzés most nem fájdalomból íródott, inkább arra tett próbálkozás, hogy rendet rakjak a saját fejemben. Tehát nem tudom, lehet hogy ez nem jött át, de én most éppen nem érzem magam hibásnak vagy bűnösnek. Örülök annak, ami most van. Az pedig elég távol áll tőlem, hogy úgy érezzem, "elpazaroltam" volna bármennyi évet is, hiszen ha azok nem vagy nem így történtek volna meg, akkor könnyen lehet, hogy nem lennék kész a mostani életemre.
      Persze tudom, hogy könnyű úgy optimistának lenni és nem bánni semmit, hogy most épp minden jó - amikor egyedül voltam, én is gondoltam mindenféle hülyeséget.
      Egyszerűen csak nehezen küzdök meg a ténnyel, hogy olyasmiben vagyok éppen, aminek a létezését, vagy a velem való kompatibilitását eddig nem hittem el, és nem tudom, hogy erről van-e mondanivalóm a világnak vagy nincs. :D

      Törlés
  2. Válaszok
    1. köszi :) de miért, vagy melyik részét?

      Törlés
    2. Az elválasztás alatti második részének elejét. Mert feltehetőleg, remélhetőleg, neked is hasznos ez az önanalizálás, meg hatalmas tudás tudni azt, hogy "nem tudok biztosan semmit".
      A végét. Mert megismerkedtem meg találkoztam több szimpatikus sráccal a hónapokban/hetekben, de mindenhol ott volt egy "de", és megerősítettél abban, hogy helyesen cselekszem azzal, ha ezt a de-t nem hessegetem el, hanem odafigyelek rá. Szóval ez meg simán csak önös érdek nekem.

      Törlés
    3. :) ha van "de", akkor sajnos valószínűleg az nem lesz jó. Imárkával azért mertem annak idején sokat beszélgetni, mert biztos voltam, hogy előb-utóbb megjelenik valahol a "de" - csak nem jelent meg. :D

      Törlés