2018, jesszusmivoltez

Harmadik napja készülök végre megírni az évértékelőt.

Basszus, 2018... mi volt ez az év, te jó ég!

Megcsináltam megint a yearcompass évértékelőjét, de azon kaptam magam, hogy a füzetke messze nem elég ahhoz, hogy hűen tükrözze 2018-at. Már az első lapon elvesztem, amikor azt kérte, írjam le az év fontosabb eseményeit.

- A FU szeminárium, főleg a sétálgatás a lányokkal utána.

- Az udmurt kutatásunk.

- A Téli Egyetem. (Húha, na az nem volt semmi!)

- Az első finnugrisztika kurzusom (tanárként).

- A bőgőmajom leadása és a komplex vizsga.

- A Magyar Idők-botrány!

- A tartui IFUSCO, különösen a spontán előadásom (meg persze minden más is).
- Az ektonkorka Budapesten.

- A badacsonytomaji hungarológiai tábor.

- Bence halála, de minden más is, ami azt megelőzte.

- Az udmurt utam, Jurijjal, Pavellel, Juliával.

- Az Uncsófeszt!

- A mari rádióinterjú!

- Az MTT tábor, különösen a mestervizsga (meg a csapat).

- Gergőék esküvője.

- A második finnugrisztika kurzusom.

- A svéd út.

- A permjákórák.

- A bohinji hétvége.

- A hakniprojekt, mind a 14 (eddigi) állomásával!

- A cikkem megjelenése az LU-ban.

- A csatlakozásom az Észak szerkesztőségéhez.

- A Wööt-buli.

- Találkozás Kristiina Ehinnel és Silver Seppel.

- A #nordiccontent előadásom.

Ezek persze nagyrészt a karrieremhez kapcsolódnak, és ez nem véletlen. Itt tudtam leginkább úgymond átlépni az árnyékomat. A tanítás, a haknik, a FB, az utazások... mármint, tudtam, hogy ezeket egyszer meg fogom csinálni. Amit nem tudta, az az, hogy ezek... jól fognak sikerülni. Hogy mennyi mindent adnak vissza nekem. A gyakorlat beleépül a mozdulataimba, és a fény a szememben átragad másokra. Az, ami számomra semmiség, sőt, szégyellnivalóan kevés tudás, az a megfelelő hallgatóságnak akár egy egész napnyi gondolkodnivaló lehet, és amikor a legkevésbé érzem magam hasznosnak vagy értékelhetőnek, akkor is tudok jó perceket okozni valakinek.

Még az is lehet, hogy valakinek megváltoztatuk az életét, pl. a haknival.

Az életem Uncsóban fordult meg a menza melletti kerítésnél, ahová sírni ültem le, és Csabát felhívni. És mintha csak itt lenne előttem, úgy emlékszem a cserzett bőrű mari mezei (lol) munkásra, aki tiszta és kedves marisággal szólított meg és hívott teázni, majd Iida üzenetére Messengeren pár perc múlva, majd Katja kedvességére. Másnap egy mari néni arról mesélt nekem, milyen volt férjhez mennie.

Valahol itt értettem meg, hogy nem kell olyannak lenni, amilyennek elképzeltem magam. Igyekezni kell, és akkor minden rendben lesz, és az emberek ösztönösen kedvesek és jószívűek lesznek velem, ha látják, hogy... igyekszem.

Számba sem tudom venni azt a sok csodás embert, akivel összehozott a sors. Kezdődött a téli egyetemen, de nem állt le azóta sem, és egyrészt sosem gondoltam volna, hogy ilyen lenyűgöző emberek figyelemre méltatnak, másrészt meg jobb és jobb dolgokra inspirálnak.

Bullshitnek hat ez a rengeteg szöveg. De ha mindenre egyenként kitérnék, regény lenne ebből, nem blogbejegyzés.

Lassan megszoktam a "Tisztelt Tanárnő!" megszólítást, és a tanszék (aka minden kollégám) nevében való válaszolgatást az üzenetekre. Lassan rájöttem, hogy a siker titka nem az isteni ihlet, hanem a felkészülés, amire amúgy abszolút képes vagyok.

Az év új emberei Katja (egyértelműen!), Jurij (zseniális az az ember), Imar (igen, ezt bőven kiérdemelte) és Iida (<3). Az év régi emberei pedig Bradley úr, Koivunen úr és Lilja.

Ez persze nem azt jelenti, hogy csak az számított és csak annak tudtam örülni, ami a karrieremmel kapcsolatos, vagy hogy csak az új emberek számítottak az életemben. Nem konkrét eseményszámba mennek, de említhetnék minden egyes Kamarázást, házibulit Nórinál, MTT-s ilyen-olyan összeröffenést, vagy spontán bulit a tanszéki konyhában. Sokaknak tetszett az "életem Csabával" sorozat FB-on, és amúgy Csaba tényleg ennyire vicces. És csodálatos, és hihetetlen, hogy ilyen szuper ember a férjem. Ott volt nekem Szonja, és persze Fox, és Nóri, és persze az MTT, az örök hátország. Illetve a tanszéki kollégáim: minden napot megjavít egy közös ebéd vagy közös kávézás, egy ének vagy csak sima összetalálkozás a konyhában. Itt-ott, mikor szóba került a hakni vagy valami más, mindig azt mondtam a külföldi kollégáknak, hogy a mi igazi gazdagságunk ez az összetartó csapat. Ezermillió köszönet Tücsi, Ditta, Gergő, Aszterik, Lilla, Tanja, Andris, Dani, Nasztya, Reni.

A listából nyilván kivilágít gyakorlatilag egyedüli szomorú eseményként Bence halála. Mit csinál az ember az elkerülhetetlennel. Őszintén szólva nem egészen fogom fel még, hogy Bence meghalt, legfeljebb az agyam felszíni kérgén (vagy hol tárolják az ilyen tényszerű információkat) tudatosul, hogy így van, de ha belegondolok, az agyam egy másik fele azonnal tiltakozni kezd, hogy nem, nem, ez lehetetlen.

Meghatározó volt ez az év első felében, és igazából azután is. Nem akarnám most feleleveníteni a részleteket, a szorongást, a meghatódott vastapsot a Babitsban, a tanszéki értekezletekbe, hungarológiai táborokba becsapódó rossz híreket, a zárt ajtók mögé és hátsó kertekbe visszavonult sírásokat. De letagadhatatlan, hogy ez közelebb hozott minket mint családot (és persze a Szentpáliékat) egymáshoz. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy s miként, de kicsit máshogy állok a tesóimhoz, és anyáékhoz is. Talán még sosem volt ilyen jó a viszonyunk, és a kistesóim felnőnek, úgy imádom őket egyre jobban.

Illetve örülök, hogy eszembe jutott a Lélekmadár tábor. Az ember ilyenkor mindig segíteni akar de tehetetlennek érzi magát és hiába akar, nem tud, és úgy örülök, hogy eszembe jutott valami, amit akár segítségnek is lehet hívni.

***

Aminek a legjobban örülök, az az, hogy nem érzem úgy, hogy 2018 egy egyszeri és megismételhetetlen év lett volna. Mikor 2013 befejeződött, amiatt szomorkodtam, hogy soha többet nem lesz ilyen lenyűgöző évem, de már az akkori évértékelőbe is beleírtam, hogy tulajdonképpen az akkori események csak úgy történtek velem. Most viszont mindennek, ami maradandó, aktív alakítója voltam. Semmi okát nem látom annak, hogy 2019 ne ugyanilyen fantasztikus legyen, sőt, egy csomó tavalyi dologgal 2019-nek ágyaztam meg.

Ha volt újévi fogadalmam, akkor az az volt idénre, hogy ne érezzem magam "szerencsésnek". Ne érezzem azt, hogy csupán a szerencse dolga, illetve mások erőfeszítésének köszönhető az, ahol tartok az életemben. Úgy érzem, ezt sikerült elérni. (Fanni valamikor december végén véletlenül azt találta mondani, hogy szerencsés vagyok, majd' leharaptam a fejét. :D) Kivételesen (majd biztos elmúlik, de) most büszke vagyok magamra.

Tele vagyok tervekkel 2019-re (egy részüket már el is kezdtem megvalósítani), és most már elhiszem, hogy bármire képes vagyok.

És ezt borzasztóan élvezem.