Finom köd telepedett a Városligetre. A sárga fák úgy derengtek benne, mintha valami fantáziabirodalom szellemnövényei lennének, leheletnyi kecsességgel égbe meredező kacsokkal. Az Olof Palme sétány lámpafényes félhomálya vonzott magába, mint egy titkos ösvény.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve nekiveselkedtem a Hősör terének. Parkourök gyakoroltak az éjjel leple alatt, kíváncsi tekintetektől mentesen, nem világított már fény semelyik vezérre sem, aludtak a haza hősei is, nekem pedig átsuhant az agyamon Álmos vezér lovának lábszára, amihez dőlve annak idején Kálmánnal tüncögtem az esőben.
A Kazinczy utcában már az este eredményeit menedzselték az emberek, fejük tisztaságától függően. Szőke, barna, göndör, egyenes kobakok billegtek a zsidó épületek árnyékai alatt és próbáltak értelmet találni a maradék óráknak, egymásra támaszodva, ölelkezve, hangosan, romantikázva duruzsulósan, szepegősen, magyarázósan. Csoportok kiabálták túl egymást, párok simultak össze, barátok és barátnők próbálták megváltani a világot és egymást a kapualjakban. Némi szánalmasság, együttérző fejcsóválást kiváltó botorkálás hatotta át a pár száz métert, mely reggelre már alig fog emlékezni valamire.
Kellemes ilyenkor biciklizni a Liget kihalt környékén. Nincs nagy forgalom, a zene is halkan szól a fülemben, és ha mégis látok egy-egy ébren lévő járókelőt, mindig biztos vagyok benne, hogy nekik történetük van, amiért hajnali fél háromkor az utcán mászkálnak. Bár igazából nekem mint olyannak nincs történetem, csak nem tudok aludni és indokolatlan biciklizhetnékem van...
Budapestet ilyenkor áthatja a nyugalom, az álmodozás, a másik valóság illúziója.
A sötét betonon a sárgán virító lehullott levelek között tekerve olyan, mintha a csillagos eget lovagolnám meg. Nincs kedvem visszamenni a kollégiumba.
Ez is tipikusan egy olyan éjszaka, amin csak azért megyek aludni, mert holnap valahogy fel kell kelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése