konyítok

Megérkeztem Dublinból, képzeljétek!

Kicsit sajnáltam Szonját. Ledobtam a cuccomat és elkezdtem indulatosan fel-alá rohangászni, letéptem a ruháimat, lebasztam az asztalára a reggeliből megmentett almát, hogy rá sem bírok nézni. Biztos ijesztő voltam.

Fél óra múlva már mindent értett.

És én mit értek? És mit érzek és mit tudok? És miben más Dublin mint itthon?

Rá sem bírok nézni a facebookomra, a blogomra, az eddigi beszélgetéseimre, a zenéket a telefonomon szinte mind letörölném, rosszul vagyok a gondolattól, hogy holnap be kell bicikliznem az egyetemre ugyanazokkal a mozdulatokkal, amikkel eddig, és az i épületben lesz órám. Minden, amit eddig csináltam, mintha hangosan kacagna rajtam - mintha egy hatalmas vörös bohócorral közlekedtem volna az elmúlt két hétben és nem vettem volna észre. Minden sarok, minden fordulat... mint egy idióta! Mégis hogy lehettem ekkora gyökér??? Hogy hagyhattam, hogy valaki ekkora hatással legyen rám, akárhogy? Így meg pláne. Egyáltalán mennyi minden ebből az, ami tulajdonképpen csakis a fejemben létezett?

Szerettem és igyekeztem és feláldoztam és alkalmazkodtam és aggódtam és féltem és bíztam, minden erőmmel és minden meggyőződésemmel, mert szentül hittem, hogy megéri. Szeretném újra ezt tenni, csak nem tudom, még mindig megérné-e. Ha egyszer már összevakartam magam ilyen agyrém-válságból, akkor hogy hagyhattam, hogy újra felszakadjon minden, csak háromszor olyan mélyen, és mi a garancia arra, hogy többször nem történik ilyen?

Szeretném elmondani, miért érzem, hogy így is megéri, de amikor felfordul a gyomrom saját naivitásom folyamatosan visszaköszönő bizonyítékaitól, akkor a torkomra forr a szó. Amikor látom, hogy nem lenne muszáj, mert anélkül is lehet szeretni engem, hogy nem csapnak izomból a betonhoz. De tényleg nem muszáj? Meg tudnám tenni, hogy azt mondom, hogy nincs rá szükségem?

Hogy hagyhattuk, hogy ez megtörténjen, és ezen kelljen gondolkoznom?

Botorkáltam Dublinban és minden INFP-ösztönöm ellenére igyekeztem józan észt erőltetni magamba. Hirtelen eszembe jutott Mamika verse, ami a koliszobám falán is fenn van, és magamat is meglepve felzokogtam. Milyen nehéz ezt a gyakorlatban is megtenni, amikor a világ fájdalma a vállunkon van!

Na, és milyen volt? kérdezte A.I. miközben hazafuvarozott. Hát... szeretnék arra visszaemlékezni, hogy miért mondtam neki azt, hogy 70%-ban nagyon jó volt (ami asszem igaz is).

Ehelyett azon gondolkozom, miért szanáltam ki ösztönösen a falamon a képeket, a zenéimet, a ruháimat és miért vágtam a sarokba egy az egyben az úticuccom.

Jaj Istenem, remélem ez az átmeneti állapot, nem az, amiben márciustól mostanáig voltam!

(amikor random színű hattyúk úsztak a tavon, a fémszobor csücsörített rám és szorosan egymás mellett ülve a szemünkbe sütött a Nap, szeretném azt mondani, hogy azért a pár pillanatért egyedül megérte.)