One star, two stars...

Nyuhúúú, és most úgy írok, ahogy akarok!

...avagy Bogika mára befejezte a cikkírást.

Ma mindent megtudtam a vegyszermentes házi tisztítószerekről és az agyvérzés utáni felépülésről. Pont kapóra jött a gépjármű-nyilvántartás és a hírlevélkészítési tippek mellé. Holnap pedig jöhet az üzleti blog mikéntje... juppí.

Hát ilyen marketingszövegeket írni. Többfázisú: 

1. beleolvasok rosszul megírt, nehezen emészthető cikkekbe, kiguberálom a lényeget

2. felépítem magamban a cikket

3. ránézek az üres lapra és kétségbeesek, hogy fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá

4. végül mégis nekilátok, összemontázsolom valahogy, közben ügyelek (és alkalmanként anyázok) az idegesítő kulcsszavakra

5. kezd oldódni bennem a csomó, amikor már látom a végét

6. elkészülök vele és bosszankodva konstatálom, hogy még hírlevelet is írnom kell hozzá

7. megírom a hírlevelet, elküldöm és legszívesebben körbejárnék a koliban mint egy kotlóstyúk és szanaszéjjel kürtölném, hogy emberek, elkészültem a cikkemmel

8. baromi elégedett vagyok magammal.

És mindig rájövök, hogy nem rossz ez, meg jéj, kapok pénzt, de azért piszkosul nem olyan egyszerű mások fejével gondolkodva hűdenagyon izgissé varázsolni... mindent a világon, amit csak akarnak.

Az IFUSCO-s pályázatot leadtuk. Megkönnyebbültem? Lófaszt. Lónak a hegyes brokiját, azt. Úgy vagyok, mint a szakdolgozatommal, most izgulok csak igazán... mi van, ha valamit elrontottunk? Rajtunk bukik 12 ember utazása... nyüssz nyüssz nyüssz. Megjegyzem, egy kicsit azért jó érzés ez is, hogy ezt meg sikerült csinálnunk Szonjával és Ágotával. Jaj de nagy lányok vagyunk, a mindenit!

Most egy kicsit a finnugor tanszékből is elegem van, be kell valljam. (Huhh, kimondtam, coming out!) Nem, a finnugor tanszék nem csinált semmi rosszat, csak én vagyok gyarló és esendő, és kénytelen vagyok bevallani, hogy egyszerre három nyelvet tanulni fárasztó! Rohadt rossz érzés bevallani magamnak, hogy nem vagyok már 16 éves, amikor egy nap alatt gond nélkül vettem 5 különböző nyelvórát. Csütörtökön majdnem elsírtam magam, amikor beültem finnórára és szinte kizárólag oroszul tudtam megszólalni. Mi a fene van velem?! És én hülye miért mentem be vepszeórára a hulla fárasztó mari után, hogy lehetőleg mindent összekeverjen bennem (Tervhen! Kut void? Spasib, hüvin! Nägemoiš! Mi a rák bajuk van ezeknek??!) és miért nem hagytam időt magamnak, hogy összeszedjem magam kicsit mielőtt újra kódot váltok a kommunikációhoz?? Ráadásul tök feleslegesen rávetettem magam egy francia csoportra, mikor láttam, hogy nehézkesen boldogulnak a Kamarában, hogy nyugodtan kérdezzenek franciául, megértem, segítek... talán csak udvariasságból kérdezték meg, merre van egy posta, és mellesleg tájékoztattak, hogy remekül tudnak ám angolul, ameddig én az évek óta nem használt franciatudásommal nyökögtem nekik, mint egy idióta... nyüssz. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondom, hogy herótom van a nyelvektől, de most kicsit ez a helyzet. Kapóra jön már az őszi szünet, az egyszer ziher.

Ráadásul miért nem bírok csendben maradni, ha valamit tudok, de kurvára nem releváns, hogy tudom?? Ha oroszból az öltözékeket vesszük, ki a frászt érdekel, hogy a Tanja által vetített ruha egy Elie Saab Spring 2013 Haute Couture? Miért nem bírod csak azt mondani, hogy halványkék, hosszú és estélyi, hülyelány?? Ha Tanja direkt kevésbé ismert országokat írt fel, hogy ne tudjuk összepárosítani őket elsőre a fővárosukkal, akkor mi a frásznak rontasz bele a játékba azzal, hogy történetesen tudod, melyik melyikhez tartozik?? Idióta vagyok, hogy nem bírok csendben maradni.

Macerás ez a felnőtt világ, bosszant. Otthon kéne mindent megcsinálni, dolgozni, tanulni, ahol a barátaim elhívnak, a facebook cseten rám írnak, körülvesznek a cuccaim, amik elvonják a figyelmemet... távozz innét, alkotói válság. Mi az, hogy nincs időd, Bogáta?

Hogy tört rám ez a nagy magányosság? Kutya bajom sem volt eddig. Ennyire azért nem merültem mélyre az önsajnálatban (nem is volt rá lehetőségem). Vagy lehet, hogy ez a baj. Egyszer éreztem volna magam nagyon rosszul, és akkor talán a letörtség nem húzódna ott a padlón, mint egy tüskés szakadék, ami fölött én Mario-figuraként ugrálok a füves szigeteken (aztán néha beleesek és akkor start again). Néha legszívesebben üvöltenék a világgal, de tudom, hogy úgysem fogok...

Neeem, nem vagyok leterítve. És igenis büszke lehetek magamra. És a facebookot sem szabad úgy néznem, hogy lám, az emberek élete milyen színes és érdekes az enyémhez képest, mert semmi értelme.

Igen, tényleg ilyen kis sebezhető vagyok.

*bebújik*

(Na, vajon ez a bejegyzés most milyen stílusú lett?)