Rosszul lettem reggel, így ellógtam a finnórát. Na nem mintha lett volna házim, de Mercit azért szívesen láttam volna, ha már oly sokat beszélgetünk mostanában. Meg a néprajzos órát is el fogom lógni, egyrészt mert rohadtul nem tiszta, mikor is lesz végül, másrészt meg mert Ankalimonnal találkozni kell, ami jelenleg fontosabb a világ majdnem minden dolgánál.
Lehuppantam Eszti mellé a jó öreg Kamarában, ránéztünk egymásra és megállíthatatlanul kitört belőlünk a nevetés. A Kamara közönsége odafordult, kapva az alkalmon, hogy jól megbámulják a kis barátnőmet, mi pedig nekiálltunk beszélgetni. Megszoktuk, hogy bámulnak, hallgatnak minket. Néha odajön egy-két enyhén illuminált állapotú prominens Kamara-tag, megpróbálja megsimogatni Szonját, vagy indokolatlan bókolni nekem, vagy valami bölcsességgel ellátni Esztit (melynek fő mondanivalója általában az, hogy nekünk az égegyadta világon semmi más dolgunk nincs ebben a korban, mint jujdebaromiranagyon szerelmesnek lenni), meg persze ott volt a kedves szőke csaposlány, aki érdeklődve hallgatta a kis monológomat a Tonio Kröger-szindrómáról, majd távozásom után jól megmondta a véleményét Szonjának (rávilágítva, hogy tökéletesen félreértette a mondanivalómat), meg persze ott vannak a titokzatos dohánybolt-tulajdonosok, akikkel csak a dohányosok vannak jóban, én meg szokás szerint kilógok a sorból... a déli tejszínhabos kávénk mellett Esztivel újra röpültünk egyet gondolataink éteri magasságaiban, megint feldobódott a vigyorszintünk az egekbe, a tulaj felesége pedig kedves arccal gyönyörködött bennünk.
Fel lettem pakolva oroszházival, amivel nyilván nem nagyon fogok sokat foglalkozni, mert jövő óra helyett még masszívan Dublinban fogok garázdálkodni, Tanja meg is kérdezte, hogy hova megyek, ó, Dublin, milyen jó, és meg is állapította, hogy három nap bizony messze túl rövid idő. Hm, hát szerintem is. Megpróbáltam nem tudomást venni Kata és Andris nem különösebben titkolt vigyoráról mellettem.
Ancsi ajánlata váratlanul ért de igen jólesett. Még nem akarok semmit sem elkiabálni, de jéj! Instant sültgalamb, pont olyan, amilyet szeretnék! Juppí!
De jó volt kiugrálni a feszültséget kangoo-n! Ráadásul tele voltunk bénázó kis újoncokkal, akik képtelenek voltak követni az edzőt és mindig leálltak, így volt, hogy ha az edzőnek más dolga akadt, szimplán rákiabált a csoportra, hogy kövessétek... mi is a neved? izé, Bogit! Nem rossz úgy, hogy most volt ott a 3. edzésem...
Kellemes fáradtsággal érkeztem a késő esti tábormegbeszélésre. Ami meglepően jó volt, még hiányos gárdával is! Mindig is akartam szervezni tábort, bár fura, hogy programos teambe pottyantam, most egészen feldob. Ha már a TLV-ből pont akkor lett világbajnokság, amikor otthagytam... szinte hiányzik! Najó, nem... csak kicsit! :D
Emberek és helyzetek villannak az agyamba: Salánki tanárnő vigyora, Andris segítőkészsége, ahogy szaladok és az utolsó pillanatban becsapódok az izsór terembe, Meta beszámolója, hogy volt vepsze nyelvórán, Szonja kimeredt szemei, ahogy Minc és Orsie duettjét hallgatja IHB-n, sorstársi összenézés, ahogy lehúzzuk azt a kerítésszaggató pálinkát, megköszönőleg intek a mögöttem lévő autónak, mire az mikor elhúz mellettem, egy kopasz arc fülig vigyorral bámul végig rám az ablakon, Karizs Kriszti meglepődve konstatálja, hogy jénahát ismerem Gergőt (nos mondhatni, mellesleg én meg őt a mosolyuccából ismerem...), Vivivel illatfelhőbe burkolózunk majd bealszunk a 7-es buszon, Nóri jólesően megmasszírozza a vállamat, le wild telefonhívás érkezik én meg úgy válaszolgatok, mint egy kisiskolás, aki jelent az osztályfőnöknek...
Most minden sárgás, vöröses, zöldes, barnás. Gyönyörű ez az október.
Mosolygok Nórin, ahogy magabiztosan és elégedetten csoszog fel-alá és szuggerálja a zöldbabnak, hogy jusson már közös nevezőre az alatta rotyogó vízzel, de be kell látnom, hogy ha nem is ilyen erősen, de pont ilyen derengő ragyogással járok-kelek én is a világban. Nem látok pénteknél tovább, de egy kicsit csillapodott az agygörcsöm, vannak iszonyú érdekes óráim, tanulok nyelveket, zenélek, sportolok, valószínűleg most hullott ölembe egy munka, és szeretve érzem magam... a sárgák és barnák között suhanva úgy érzem magam, mint egy szimpatikus Jane Austen-regényhős, akinek mindenki drukkol, hogy váljanak valóra az álmai.
(Ez még a darkosabb hangulatból van, de annyira belezúgtam, hogy muszáj)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése