Mivel a rendes városligeti biciklizőútvonalam használhatatlanná vált valami agymosó-rendezvény miatt, kénytelen voltam nekiveselkedni a belvárosnak, ha le akartam tekerni a bennem tomboló agyvihart.
A Kazinczy utca zsivaja, a Deák tér forgataga, a Vörösmarty tér és a Duna-part turistatömkelege megnyugtatóan hatottak rám. Idegenek, akik közt elbújhatok, mégis én vagyok otthon, nem ők... szeretek turisták közt lenni.
A Duna-parton felnéztem a kivilágított Várra és elkapott a vágy, hogy felmásszak a Várnyegyedbe. Így aztán nekiiramodtam. A Lánchídon, a biciklimet tolva úgy éreztem, mintha ezer reflektor világítana rám. Na Bogáta, most mi lesz, várjuk a választ...
Elkapott újra a jajdegyönyörűezaváros-érzés utózöngéje, ami Amerika után fejlődött ki. Ja, mert nem is tudtam, milyen jó dolgom volt, ameddig távol nem kerültem tőle...
Felbaktattam a Dísz térre. A várnál kihaltabb volt a környék, így belestem az ablakon, hátha Meta otthon van... de a tágas, könyvekkel teli, zseniális szobában sötét volt. Így suhantam tovább a Tóth Árpád-sétányon, majd el az imádott Ruszwurm mellett, ki a Halászbástyához, ha már egyszer idáig eljöttem, adózzak már pár perccel a páratlan kilátásnak... a Mátyás-templomban éppen véget ért a mise. Sálakba bugyolált emberek botorkáltak ki sután az autójukhoz vagy le az utcákon... őket nézve hirtelen elkapott gyerekkorom fáradt estéinek meghitt, melengető érzése. Letekintettem a Halászbástyáról, kicsit beszívtam magamba a város látványát. Késő esti turisták bolondoztak a lépcsőkön, alattam egy menyasszony és vőlegény épp az esküvői fotózását bonyolította. Ugrós képet akartak a lépcsőn, szegény arát úgy sajnáltam a hatalmas ruhájában és magas sarkú cipőjében, ahogy ugrani próbál és csak egy suta döccenés lesz belőle... de a víg turisták megtapsolták, és sok boldogságot kívántak nekik.
Letekeregtem a Széna térre, égtek lelkemben kis rőzse-dalok, megengedtem magamnak egy kicsit, hogy eltévedjek, majd át a Margit-hídon, végig az újlipótvárosi ígéretes hipszter-utcákon, ki a jól ismert Angyalföld-útvonalra. Szorongtam a gondolattól, hogy haza kell mennem, de a fülem már fájt, aminek a fele sem tréfa, így nagy nehezen eltekertem a Hősök terén át a kollégiumig. Tűzijátékkal végződött épp az agymosórendezvény, rengett bele a kollégium. Örültem, hogy véget ért, mert elég rossz volt arra ébredni, hogy értékelhetetlen Bikini-feldolgozások zörgetik az ablakot.
Hát mégiscsak visszajöttem a szobámba.
Alig bírtam ránézni a gépre. Mi a fene történik épp!! Miért nem tudtam egy kicsit jobban összeszedni magam?? Ahogy olvastam a saját üzeneteimet, úgy éreztem, mintha a hajamat húznák. Hülye vagy Bogáta, akkora hülye, mint egy k. katedrális, ráadásul még így is maradtál! Jaj de jó, hogy most is a menekülés volt az első ösztönös reakciód!
De mi mást tudok tenni? Sakk-matt és seelőre-sehátra, a legjobb, ha az ember inkább elszalad azok a gondolatok elől, amikkel még képtelenség dűlőre jutni, hogy legalább ne mérgezze, ne savanyítsa be, amíg egészen megőrül...
Mászkálok, kitekerek a belvárosba, főzök egy salátaleves zöldbabfőzeléket Nórival, megcsinálom az oroszházit, kitakarítom a szobát, de az agyamat mintha savban fürdetnék. Hogy is mondta Eszti? "Bogi, barátkozz a gondolattal, h minden barátod próbál segíteni, azzal a gondolattal meg főleg, h senki nem fog tudni!" :D
...Oké, csak én tudjak segíteni magamon...!
A fene gondolta volna, hogy a kedvenc mesém megelevenedik a saját életemben.
Kedveltem már magam jobban is, mint most.
A Kazinczy utca zsivaja, a Deák tér forgataga, a Vörösmarty tér és a Duna-part turistatömkelege megnyugtatóan hatottak rám. Idegenek, akik közt elbújhatok, mégis én vagyok otthon, nem ők... szeretek turisták közt lenni.
A Duna-parton felnéztem a kivilágított Várra és elkapott a vágy, hogy felmásszak a Várnyegyedbe. Így aztán nekiiramodtam. A Lánchídon, a biciklimet tolva úgy éreztem, mintha ezer reflektor világítana rám. Na Bogáta, most mi lesz, várjuk a választ...
Elkapott újra a jajdegyönyörűezaváros-érzés utózöngéje, ami Amerika után fejlődött ki. Ja, mert nem is tudtam, milyen jó dolgom volt, ameddig távol nem kerültem tőle...
Felbaktattam a Dísz térre. A várnál kihaltabb volt a környék, így belestem az ablakon, hátha Meta otthon van... de a tágas, könyvekkel teli, zseniális szobában sötét volt. Így suhantam tovább a Tóth Árpád-sétányon, majd el az imádott Ruszwurm mellett, ki a Halászbástyához, ha már egyszer idáig eljöttem, adózzak már pár perccel a páratlan kilátásnak... a Mátyás-templomban éppen véget ért a mise. Sálakba bugyolált emberek botorkáltak ki sután az autójukhoz vagy le az utcákon... őket nézve hirtelen elkapott gyerekkorom fáradt estéinek meghitt, melengető érzése. Letekintettem a Halászbástyáról, kicsit beszívtam magamba a város látványát. Késő esti turisták bolondoztak a lépcsőkön, alattam egy menyasszony és vőlegény épp az esküvői fotózását bonyolította. Ugrós képet akartak a lépcsőn, szegény arát úgy sajnáltam a hatalmas ruhájában és magas sarkú cipőjében, ahogy ugrani próbál és csak egy suta döccenés lesz belőle... de a víg turisták megtapsolták, és sok boldogságot kívántak nekik.
Letekeregtem a Széna térre, égtek lelkemben kis rőzse-dalok, megengedtem magamnak egy kicsit, hogy eltévedjek, majd át a Margit-hídon, végig az újlipótvárosi ígéretes hipszter-utcákon, ki a jól ismert Angyalföld-útvonalra. Szorongtam a gondolattól, hogy haza kell mennem, de a fülem már fájt, aminek a fele sem tréfa, így nagy nehezen eltekertem a Hősök terén át a kollégiumig. Tűzijátékkal végződött épp az agymosórendezvény, rengett bele a kollégium. Örültem, hogy véget ért, mert elég rossz volt arra ébredni, hogy értékelhetetlen Bikini-feldolgozások zörgetik az ablakot.
Hát mégiscsak visszajöttem a szobámba.
Alig bírtam ránézni a gépre. Mi a fene történik épp!! Miért nem tudtam egy kicsit jobban összeszedni magam?? Ahogy olvastam a saját üzeneteimet, úgy éreztem, mintha a hajamat húznák. Hülye vagy Bogáta, akkora hülye, mint egy k. katedrális, ráadásul még így is maradtál! Jaj de jó, hogy most is a menekülés volt az első ösztönös reakciód!
De mi mást tudok tenni? Sakk-matt és seelőre-sehátra, a legjobb, ha az ember inkább elszalad azok a gondolatok elől, amikkel még képtelenség dűlőre jutni, hogy legalább ne mérgezze, ne savanyítsa be, amíg egészen megőrül...
Mászkálok, kitekerek a belvárosba, főzök egy salátaleves zöldbabfőzeléket Nórival, megcsinálom az oroszházit, kitakarítom a szobát, de az agyamat mintha savban fürdetnék. Hogy is mondta Eszti? "Bogi, barátkozz a gondolattal, h minden barátod próbál segíteni, azzal a gondolattal meg főleg, h senki nem fog tudni!" :D
...Oké, csak én tudjak segíteni magamon...!
A fene gondolta volna, hogy a kedvenc mesém megelevenedik a saját életemben.
Kedveltem már magam jobban is, mint most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése