Felszaladtam a 709-be. A falak üresen tátongtak, egy alapos festésért könyörögve, az ágyak csupaszok, a bútorok idegenszerűen rendezve. A függöny el volt húzva. Boldog vigyorral bámultam körbe az ismerős szobán, végigsimítottam az asztalt és belenéztem a jó öreg tükörbe. A szobám, a drága szobám! Tudtam, hogy a legjobb még hátravan. Odamentem az ablakhoz, megragadtam a függönyt és egy mozdulattal félrerántottam.
És ott volt.
A szobát pedig elöntötte a fény.
A szél jólesően csapott az arcomba. Már el is felejtettem, milyen érzés egy-két lökéssel magam mögött hagyni egy kereszteződést, vagy autók közt szlalomozni. A biciklin ülve újra szépnek, egyetemistának, különlegesnek éreztem magam, ahogy felemelkedtem a nyeregből és a pedálokon ácsorogva bedőltem egy kanyarban. Teljességében átéreztem, milyen az, hogy Európában vagyok, nem Amerikában, a kisebb autókkal, a türelmesebb forgalommal, régi épületek és a szabványos KRESZ-táblák közt.
Vigyorogva vettem kezembe a ключ-t. Eszembe jutott, amikor Pécsett anno gimiben az orosztanárom körbeadogatta, hogy ím egy új oroszkönyv, és ugye milyen szép, és akkor is azt kívántam, bárcsak ebből tanulnék. Hát most ebből tanulok. Lebandukoltam az Alexandra lépcsőjén (ó Alexandra, Matyi Dezső lánya! Emlékszem rád általános iskolából!), félősen odanyújtottam a kasszásnak a könyvet. Számla? nyögte a kasszás unottan. Nem, kösz. Szatyor? Assem. Okéköszviszlát! Elmosolyodtam. Ez a kasszás az USA-ban a bunkók bunkója lett volna, de nekem olyan jólesett, hogy nem vigyorgott rám teli szájjal és nem kérdezte meg, hogy vagyok!
A szakváltó, éreztem magamon a nemlétező szemeket a campuson. De senkit sem érdekelt, hogy ott vagyok. Úgy mehettem az I felé, ahogy csak akartam, a Trefort Kert közönsége zavartalanul csevegett tovább.
Az I-ben már az ajtónál akadályokba ütköztem. Az ismerős lendület, az épület illata, a szokásos fordulók, a fotelek, amik ezúttal telve voltak emberekkel. Kicsit szédülten néztem körbe. Fogalmam sem volt, miből áll egy ilyen óramegbeszélés (alknyelvhez képest a finnugor kifejezetten zsúfoltnak tűnt), kínomban bebújtam Salánki tanárnőhöz, és máris elmúlt majdnem minden szorongásom. Megjelent Petra, és végre úgy éreztem magam, hogy igen, ez a finnugor, tervetuloa, itt kedvesek az emberek. Salánki tanárnővel megbeszéltem, amit meg kellett és mosolyogva szaladtam ki az épületből.
Szaladtam, mert ennyi I így szólóban elég volt. Hol van Gergő! Hol van Gergő, ebben az illatban, ezek a kanyarok közt, ezeken a lépcsőkön? Úgy tátongott a hiánya, hogy még az Astoria-aluljáróban is kába voltam. Mégis, az emléke, mint egy kis Duracell-elem, úgy világított bennem, amikor az egyetemen jártam.
Ez a nap képe, ülök a Kamarában, és te vigyorogva közeledsz a bicikliden! - mondta Eszti. Most nagyon jó neked? Nagy szemekkel és sugárzó arccal hallgatta, mennyire nagyon. Norbi, a pincér odajött hozzánk és üdvözlésként szótlanul ránk bámult. Leadtuk a rendelést, megrovó pillantást vetett ránk, amiért nem sörözünk, hanem fröccsözünk, és eltűnt. Ezen a trolin lesz Szonja, mondtam Esztinek fél óra múlva, teljesen indokolatlanul, mikor befordult a jármű. És Szonja azon volt, az én kis Szonjám, kiegyensúlyozottan és magabiztosan, reflektorméretű vigyorral közeledett felénk, rövid szőke hajjal, ahogy megismertem.
Mert mi ez, ha nem új kezdet.
Refkeltorok villogtak, kiáltások vesztek bele az üvöltő zenébe, arányok mosódtak el a bárpultban, Müller Andriska lehuppant mellém mosolyogva, az öregdiákok ál-bölcsességével néztünk szét az Ajtósi új lakosságán, ameddig el nem mosódtak a jelenetek. Milyen jó dolog is ajándékozni és látni az örömöt a másikon, hogy igen, örül az ajándéknak! És ugye, az amcsi kaja milyen addiktív, mi? :P És milyen jó dolog sok-sok embert újra látni, akit alig ismerek, mégis a látványuk úgy hozzátartozik az életemhez, mint az ég kékje és a Budapest látványa a 709 ablakából.
Most majd sok mindenbe sok energiát kell fektetnem. De élvezem minden pillanatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése