Egyelőre még szoknom kell a magyar billentyűzetet, tehát nem írok sokat mert nincs türelmem.
Elég tompa vagyok, valamennyire a fáradtságtól, valamennyire a sokktól.
A kolibüfében, a megszokott és majdnem elfelejtett illatokkal körülvéve, nevetve, mesélve, figyelve kicsit nehezen pumpáltam magamba az élményeket.
Igen, vannak emberek, akik ennyire szeretnek.
Akik egyenrangúként kezelnek és nem türelemből hallgatnak meg.
Akiket érdekel, amit mondok.
Akik vártak és hiányoltak.
Akik hihetetlenül jó arcok, és elképesztően drágák nekem.
Akikhez visszamehetek, és nem felejtenek el.
Akik igazán őszintén ilyenek.
Ha valaki két és fél hónapig megkapja a lehetőséget, hogy olyan legyen, amilyen csak akar lenni, teljesen tiszta lappal, addig ismeretlen emberekkel, az nagy ajándék.
Csak én éppenséggel nem akartam más lenni, mint aki eddig voltam, mert ez nekem tökéletes volt.
És még mindig az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése