Zsófi talán nem volt felkészülve erre a túrára. Ami azt illeti, én sem, és a legnagyobb zavarban próbáltam betájolni magunkat az otthonomtól alig 200 méterre a számomra indokolatlanul felszabdalt és bozótosan hagyott földnyelvek között egy hétévessel és két kutyával. Zsófi beletörődött az elkerülhetetlenbe, hősiesen szedte a lábát a derekáig érő farönkök közt, csupán akkor kapott frászt, amikor Mázli a lábára lépett nyakig sárosan és összekoszolta a nadrágját. Közben én térdig merültem a patak sáros vizébe, hogy átlendítsem rajta legkisebb húgomat, de a lényeg nyilván a sárfolt volt a rózsaszín nadrágon. Elgondolkoztam, milyen szülő lennék jelen állapotomban, ha most ilyen kalandoknak teszem ki a legkevésbé kalandszerető, leginkább indokmániás testvéremet.
A család nagyja jó három óra késéssel esett be. Kicsit ziláltak vagyunk, kért bocsánatot anya, és nyilván ezt én is észrevettem, mégsem az udvariatlanság zavar, hanem hogy hirtelen minden, amit én jogos kritikának érzek, mást megsért és zavarba hoz. Amerikában rászoktam arra, hogy ha valami nem jó, arról szólni kell és akkor megjavítják, merthogy így lehet működni. De a családom moráljának menedzselése nem az én feladatom, ugyanakkor jaj de nehéz megérteni és nem a szívemre venni, ha valakik inkább a rosszul működőhöz ragaszkodnak!
Ez bazmeg kibaszottul szép! - állapítottam meg, ahogy a Duna-parton tekertem (mertugyebár finn szavakat a Duna-parton a legkönnyebb tanulni, így ki kell biciklizni oda egy napsütötte délután). Sosem tekintettem Budapestre úgy, mint egy különösebben szép városra, de most úgy állt el a lélegzetem a rakparton, ahogy a külföldieké szokott (remélem). Ez a város rohadt szép, és az otthonom. Az Amerika óta tartó Magyarország-tüncögés még mindig nem múlt el, ahogy az sem, mennyire elképedek, mennyi gyönyörűszép ember van ebben az országban (és közben elszégyellem magam és meg akarok szűnni).
Mennyi, mennyi, mennyi HIBA! Miket nem vettem észre eddig magamon, milyen béna, szánalmas voltam eddig, hogy erre meg arra nem figyeltem! Igen, Amerika felnyitotta a szemem magamra, de nemcsak a jó dolgokra. A világ összes pénze meg ideje nem lesz elég arra, hogy összeszedjem magam olyanra, amilyennek mindig is kellett volna lennem! Legszívesebben minden pillanatban ostoroznám magam valamiért.
Betoppantam oroszórára és örömmel vettem észre, hogy Cz. úr ott van. Talán senkivel nem szerettem még annyira tanulni, mint vele. Vele és Tanjával úgy ment az orosz, mintha csak saját magunkat dupláztuk volna meg, mert én sokat nevettem és sokat gondoltam, ő pedig sokat gondolkodott és sokat talált ki és sokat mosolygott, és minden feladatba adott párbeszéd úgy folyt, ahogy az életben folyt volna, csak oroszul - több sikerélménnyel, mintha magyarul nyögtük volna ki őket. Tanja el volt tőlünk ájulva.
Ha minden jó, miért ez a tehetetlenség? Mi ez a bénultság, hogy nem bírom elküldeni az önéletrajzomat egy munkahelyre sem, amikor megvan bennem a tettvágy, csak valami mégis visszatart?... Miért üresek a délutánok, miért nem kielégítő az, ami eddig kielégítő volt? Miért ugrott össze hirtelen ilyen picire a világ?
Egy alkalom nem alkalom, és talán kettő sem, de talán már életstílusnak tekinthető a vad stréberkedés, amit Szonjával elő tudunk adni. Sosem gondoltam volna, hogy a tanulás olyan lesz, mint a sörözés: minél tovább csináljuk, annál nehezebb abbahagyni. Ja, a másik még ott ül és tanul, akkor már én sem hagyom most abba... és szörnyen élvezem. Élvezem, hogy órán tudom, miről van szó, és élvezem, hogy ez a szobában rutin és buli.
Na és most mi lesz Bogáta, itt vagy finnugoron, irtó kevés órával, és ott vagy ahol a part szakad, tanulgatod a nyelveket, jársz órákra és csá. Aligha akadémiai belépőjegy. Szeretem, imádom, mégsem érzem magam igazán finnugorosnak. Cz. úr azonnal tudta, hogy óra közben udmurtok keresik Tanját. Honnan? Én miért nem? (mellesleg mint kiderült, nem mind voltak udmurtok, némelyikük vepsze volt. Mekkora király, hogy vepsze!!!) Kutatók Éjszakájáról miért nincs semmi hír? Meddig kerül el minden, ahová tartozni szeretnél, és ez mikortól a te hibád?
Jaj de rettenetesen jó beszélgetni! - tüncögtünk a Kamarából hazafelé menet. És igen, a szépséges, öntudatos Eszti, az aranyos, szeretnivalóan emberi Szonja, és az ötletgazdag, különcködő én már megint elfogyasztottunk három órát egymás életéből úgy, hogy egy pillanatig is elvesztegetettnek éreztük volna, pedig már a törzstagok is lecserélődtek körülöttünk, és tudtuk, hogy ezer ilyen alkalmunk lesz még, és mégis, minden kis Kamarás szeánsz újabb betonrétegnek érződik azon, hogy a megfelelő embereket egyszerűen lehetetlen megunni, akárhogy alakul a világ.
Letaglózva ülök a gép előtt és ezen jár a fejem folyamatosan, és megöl a gondolat, hogy nem tudok segíteni, és a repülőjegyem is csak októberre szól, amikor legszívesebben azonnal felpattannék egy légi járműre, és talán semmin sem változtatna, de nekem indokolatlan meggyőződésem, hogy ha ott lennék, valami, valahogy mégis javulna, pedig nem... csak kínomban, ahogy egy pillanatra sem bírom kiverni a fejemből, és fáj a tehetetlenség, és az a hegynyi meg nem valósult jóakarat, amivel iszonyúan szurkolok, valahogy más már nem jut eszembe, csak hogy legalább hadd lássam és halljam úgy, hogy csak levegő van köztünk, nem holmi hullám meg bit meg bájt meg időkorlát...
Szezám tárulj! Túlkoros bölcsészkisasszony keresi, hogyan lehetne még ennél is csodálatosabb az élete aka merre tovább!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése