Észtország és Mariföld között

A szél Budapestre is követett minket.

A snidling megadta magát a fuvallatoknak, a septében kiteregetett ruhák kényelmesen száradnak a foteleken (siethetnének egy kicsit). Én csinos kupacokat építgetek a ruhatáram maradékából és ízlésesen elhelyezgetem a bőröndömben. A neszesszeremet ki sem csomagoltam. A bioritmusomat sincs értelme visszaállítani a magyarra, nemsokára úgyis a mariföldire kell lüktetnie. Ideges vagyok, mert sem a laptopom, sem a telefonom nem működik rendesen.

Még mindig nem volt időnk kicsomagolni az összes nászajándékot, a lakás tiszta rumli. Azt se tudom, mink van és mink nincs. De most sem lesz időm leülni és kirakni az összes puzzlet.

Ha becsukom a szemem, még mindig az észt országutat rovom a kölcsönzött Merida biciklimen, mögöttem Szonjával. A kék hátizsákom egy sokpántú gumipókkal leszíjazva suhan mögöttem, a levegőben esőillat, az út szélén rozs és repce. Senki nem mondta, hogy Észtország ilyen szép lesz. Na jó de, de azt nem gondoltam, hogy ennyire.

Senki nem készített fel az otepääi dombok zöldjére, a hirtelen lezúduló jégesőre, a tanyák színes faépületeire, a nyírfákkal és erdei fenyővel övezett tengerszemre, a nyárközépi máglyára virágkoszorúkkal, Tartu finnugor mintás csatornafedeleire, Viljandi meredek várárkaira, a semmiből előtűnő középkori templomokra és majorságokra, a hosszas emelkedőkre, a tenger felől fújó szélre, a lassú sötétedésre a mocsár közepén, a mellettem csobbanó hódokra, a lábasházban elköltött vacsorára, Pärnu futóhomokjára, a tenger tarajos hullámaira, a zseniális idegenvezetésre Tallinnban, hidegre és melegre a bőrünkön.

Nem gondoltam előre arra, hogyan fog az észtek szeme meglepetten felragyogni, mikor hallják, hogy észtül próbálok kérni a boltban, vagy kérdezni valamit. Olyan volt, mintha azonnal barátok lennénk, és rögtön úgy kezeltek, mint egy nagybecsű vendéget. Mindenhol végtelenül szívesen láttak. Észtországot olyan volt, mint álmaink földjét összemosni az otthon meghittségével. És tudom, hogy ehhez Szonja kellett mint társ, aki hasonlóan álmodozott erről az útról, mint én.

És, utolsóként, nem gondoltam, hogy az utunk ennyire "úttörő" lesz. Végig kiépített, jó minőségű, sőt, bicikliseknek külön kitáblázott utakon mentünk, Észtország láthatóan fel van készülve a biciklistákra, de mégis alig találkoztunk bárkivel. Mindenkinek furcsa volt az ötlet, jé, tényleg ennyi csomagunk van csak, tényleg Rigában kölcsönöztük a bicajt, tényleg airbnb-n foglaltunk szállást, tényleg működik ez a terv. Működött, és mikor finn ismerőseinknél eszegettük a steaket az espooi erdő szélén, és meséltünk, ők is csak hümmögtek, hogy hm, nahát, a kis Észtország, mik nem vannak. Öt év múlva, mikor mindenki a balti államokban fog tekerni, majd Szonjával koccintunk és hümmögünk, hogy mi az elsők közt voltunk. :)

~

Csaba itthon imádnivaló, mindenben igyekszik a kedvemre lenni. Egy napot voltam csak itthon, a ma éjszakai alvással már most elmaradásban vagyok, 3:30-kor irány megint a reptér Moszkvába, aztán Mariföldre. Este elvitt vacsizni, mit ad Isten, észtek ültek a szomszéd asztalnál.

Két pakolás és szundi között, amikkel a napomat töltöttem, 2013-as dalokat hallgattam és igyekeztem azonosulni azzal az ünnepélyes ténnyel, hogy végre elutazom Mariföldre, és erre bizony 2013 óta vágyom. Akkor ígértem meg egy mari nőnek, a komi Yb falu menzáján, hogy mire újra találkozunk, megtanulok mariul, ő pedig befejezi a saját készítésű népviseletének hímzését. Ezt az utat választottam, eddig vitt 2013 földcsuszamlásszerű lelkesedése, az akkori énem ugrálna boldogságában, hogy sikerült.

Menni fog ez, menni fog saját erőből is tovább.

Hiszen elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy a finnugor világot élem.