Az úgy volt, hogy jó időben kihámoztam magam az ágyból, merthogy főznöm kell a családnak. Negyed 10-kor teljes harci készültségben tébláboltam a nappaliban, hogy hol van már a vadászattal, aka bevásárlással megbízott apám, ennek a fele sem tréfa, a bazsalikomos rakott csirke nem játék, a tárkonyos ragulevesről nem is beszélve... elpakoltam a konyhát, és vártam. Meh! Mire anyáék hazaérnek a templomból, rittyenteni kéne valamit, de ha nincs miből...!
Apa 11-kor érkezett, fáradtan. Alapesetben előadtam volna a hatalmas introvertált főzőparti című jelenséget, tehát egyedül összerottyantottam volna mindent, de beláttam, hogy időszűkében ez lehetetlen. Így dirigáltam apámat... dirigáltam apámat a konyhában! És jól ment! Megszakértettük, melyik kés viszi legjobban a zöldséget, megmutatta, hogyan a legjobb a forró olajos serpenyőt elmosni, random odagarázdálkodott a besamelmártáshoz a borsszóróval, majd azt láttam, hogy épp pirospaprikás liszttel tölt meg egy zacskót. Rám nézett:
- A panírozáshoz a legalkalmasabb eszköz: a zacskó!
És, mint a világ legtermészetesebb dolga, belehajította az összes csirkemellet a zacskóba, megrázta kétszer, majd sütötte is őket az olajban. Csak lestem. Majd felkiáltott.
- Na de mit csinálunk így szárazon???
Oké, egy kupica pálinka, egy üveg sör fejenként. Én boldogan fűszerezgettem a csirkeragut, miután beletörődtem, hogy apa az egész Tesco-ban nem talált citromot, és lime-ot hozott helyette. Hogyne, majd lime-mal savanyítom a tárkonyos csirkeragulevest. Újabb kiáltást hallottam zacskó-frontról: miért nem hallgatunk zenét?! Bogi, rakj be valamit, amit szoktál, azok jók! Na ilyet is rég hallottam, hogy jó a zenei ízlésem... tán az IFUSCO jót tett nekem...? Pillanatok alatt szólt az Owl City, Parov Stelar, Roxette, Imogen Heap, Cure, Allo Darlin, Dog Is Dead, Florence... közben megjött a templomkülönítmény, és miközben a rizzsel ügyködtem, azt figyeltem, ahogy Zsófi Ane Brun-re táncikál, Andris apával a végtagjaikat lengetve bugiznak Shakespears Sister-re, közben bekevertem a limonádét, suhogtam a terítékkel, leült a család, juj, forró, a koprodukciós munka... és az a szörnyen megérdemelhetetlenül kitörő elégedett boldogság, ahogy a héttagú családom boldogan eszi a szörnyen finomra sikerült közös készítményünket apával... mennyire szükségünk volt arra, hogy újra heringnek nevezzünk minden furcsa képződményt a konyhában, hardvernek minden eszközt, és széles mozdulatokkal interpretálni minden megszokott konyhai mozdulatot!
Közben a világháló. Ez a konstans párbeszéd szörnyen feldob. Miért nincs egy párhuzamos életem, amiben folyamatosan kommunikálok! Sosem tudhatom, mikor jön egy SMS, egy facebook értesítés... mintha tulajdonképpen állandóan beszélnénk, csak közben csinálnánk a dolgainkat, ha kell... de ha nem kell, akkor beszélnénk. Azonnal. Mindig van mit. És mindig akarok... most is! (hajaj!)
Egy remek hangulatú, kikapcsolódásszerű császkálás/vásárolgatás/beszélgetés után Gyerekkel (milyen jó is, amikor valaki érti azt, hogy hiába áll jól valami, ha egyszerűen nem érzem jól magam benne... és nem a hosszát méregeti centivel, hanem engem néz benne, a kisugárzással rendelkező lényt... igen, anyával sokkal nehezebb vásárolni, ezért mentem most Gyerekkel...) jó érzésekkel maradok bent a városban egy váratlanul jött találkozó kedvéért. Miután az összes fura színű kalapban végigparádéztam az üzleteket és átnyálaztam az Alexandra kínálatát, már azon kaptam magam, hogy Rovinak mesélek a padon.
*átváltva F üzemmódba*
jó, persze, Oroszország. Hogy hogy jött az IFUSCO..? Hát... ja, és a finnugor. Te, el sem tudod képzelni, mennyi minden történt velem! Ja, és annyi mindenről van annyi gondolatom. Neked is. És igen, észrevettem, ahogyan beszélsz róla... igen tudom, én sem úszom meg a magyarázatot, csak tudod, ez nagyon hosszú, és elég nehéz érthetően elmagyarázni, de látod, aránylag kiegyensúlyozottnak tűnök, legalábbis nekem most jó... persze, mondd, hogy erről mit gondolsz, ne mondd már, te még mindig az a tévésorozat, amit nézel, hát, hallod, én láttam már karomvarjút egy-kétszer, nehéz okosnak lenni, de azért pár dolgot talán érdemes tisztázni, vagy feltenni magunknak, bár a te dolgod, és senkit nem akarok se menteni se besárazni... jaj de nehéz is ilyen dolgokról beszélni ilyen frissen átrendezett aggyal!
De már a gondolatébresztés is jó dolog, még ha a hideg és a buszmenetrend félbe is vágja a mondanivaló-dömpinget. Így aztán nyakamba kaptam a lábam, vigyorogva elszaladtam a buszig és felpattantam rá.
Randomfaktor. Randomfaktor! A legvitatottabb dolog az életemben. Fontos, nem fontos, alkalmi, lehet-e építeni rá, felszínes-e vagy lehet komoly lelki igény...
Kicsi koromban egyik kedvenc szórakozásom volt elveszni az áruházakban, majd megkeresni a szüleimet. Florence táncolni szeret az áruházakban. Mostanában, amikor már nincs kit elvesztenem, csak énekelgetni szoktam, és belemarkolni a lencsébe. Vagy ha van kivel, versenyt futni, póréhagymát lengetni és Ievan Polkkát dalolászni, és minden létező kalapban legalább öt percig tombolni. És közben így érezni magam:
Mint például ma. És remélem, erről nem kell lemondanom az Ócseny Bálsój felnőtt világban...!
(nolám, egy kis idegennyelvűség, és máris jobban fel vagyok dobva... ^^)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése