túl a dombokon

Utoljára azt kértem a családomtól (jesszus, mint egy haldokló...), hogy a "szülinapomon" jöjjünk össze egy nagy családi banzájra, a tágabb családi kör is, együnk tortát, igyunk sok pezsgőt, beszélgessünk, hangoskodjunk, ahogy mindig is szoktunk. Jó fejek voltak, megtették értem. Élveztem a házigazdáskodást... akkor Bogi te mikor indulsz? És hova is mész? És mit csinálsz... oh. Hát akkor az kalandos lesz! ...Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok. Ja, ja, kalandos.

Jaj de hát ha ott leszel, eszedbe sem fog jutni, hogy hiányozzunk! Néha azért mondjuk örülnék olyan képződményeknek, mint térerő, az internet-kapcsolatot már meg sem merem említeni...

Biztosan nagyon jól fogod érezni magad! Igen-igen, biztosan... úgysincs értelme azon töprengeni, hogy fogom érezni magam.

Még jó, hogy most nincs pasid! Háhá, a nyakamba szakadt helyette valami sokkal mélyebb, amit sokkal tovább kell nélkülöznöm... de ebbe inkább bele sem kezdek.

Majd jól felszedsz valami gazdag amcsit! Hogyne, ezért megyek hajléktalanok táborába... meg amúgy sem.

Úgy irigyellek! Ne tedd. Akkor irigyelj, ha boldogan térek haza.

Mutattam képeket IFUSCO-ról. Na, az vicces volt. A rokonaim a hasukat fogva nevettek a plüss crazygránáton, a tevén és a szuvenírboltokban kapható orosz feliratos ereklyéken, és közben boldogan nosztalgiáztak, vagy kérdezgették, hogy "ő meg ki?". :) Jó volt újra elmesélni a sok indokolatlan sztorit... mintha egy kicsit újra ott lettem volna, de közben távolított is a dolog, olyan érzés volt, mintha egy filmről meséltem volna, amit láttam... néha egy-egy képnél megálltam és eltöprengtem, hogy ez valóban így történt volna? No meg az, hogy amiért valóban jó volt, annak csak egy töredéke adható vissza képek formájában. Mit nem adnék most egy gyilkosozásért a szanatórium konyhájában...!

Tompa voltam és kába egész nap. Csak tessék-lássék végeztem a dolgaimat, teljesen fölöslegesen nekiálltam rántott sajtot sütni. Na ez legyen a legkisebb baj. Hiába írogattam föl magamnak, miket kell elraknom, mégis káosz volt a fejemben pakolás közben. Anya félénken érdeklődő fejjel érdeklődött, hogy segíthet-e valamiben, leginkább futárként tudtam alkalmazni, izé, idehoznád-e ezt vagy azt, ezeket be tudnád-e csomagolni... még 11 nap van vissza indulásig, de már színes képeket nyomtattam a barátaimról, amiket nézegethetek, pedig most megyek találkozni velük Pesten... a bőröndöm tartalma egyre növekvő mennyiségben kiabálta az arcomba, hogy utazol, édeslányom, elmész innen, Amerikába mész ahol tökegyedül leszel!!! Nyüssznyüssz. Pakolás közben kb. ötször keresztülestem Zsófin, aki a saját kis készítményeivel igyekezett ellátni útravalóként, öcsesz kelletlenül állt fel a passziánsz mellől, hogy adjon egy puszit.

- Búcsúzz el! - utasított.

- Nyünyünyü Andris, nagyon fogsz hiányozni, minden nap gondolni fogok rád és telesírom a párnámat a nagy hiányzástól mert annyira a drága öcsikém vagy!!!

- Oké, most én jövök: csá!

Hát ezt megbeszéltük. De azért a végén kinyögte, hogy hiányozni fognak a finom kaják, amiket csináltam...

Ki akartam vinni Mázlit sétálni, ameddig otthon voltam, de egyszerűen minden áldott nap esett. Láttam a kutyán, ahogy lassan beletörődik. Induláskor siettem, apáék vártak, így csupán egy rövid fejsimire futotta tőlem neki, meg Mézinek is, és már szaladtam is a kocsihoz. Mázli megkövülten bámult utánam. Én is néztem őt, láttam, ahogy kiül rá a beletörődés, hogy ez már megint elment, csak még nem fogja fel egészen, mert bántja, és remélné, hogy nem sok időre megyek... de szerintem érezte. A kocsiban nem bírtam megállni, hogy el ne pityeredjek, ahogy kigurultunk Nagyárpádról.

Gyerek kikísért a vonathoz. Amikor valaki még itt van velem, nehéz teljes szívvel átérezni, mennyire rossz lesz, ha már nem lesz... zavartan nyökögtünk egymásnak, amíg felpakoltunk a vonatra, csak azért, hogy a végén, búcsúzáskor úgy bőgjünk, mint a krokodilok. Mármint akkora könnyekkel. Jól el is nevettük magunkat, hogy szánalmasak vagyunk, mint egy filmbeli jelenetben, itt produkáljuk magunkat... ekkor a kalauz összeszedte a bátorságát és megkért, hogy másszak már fel a vonatra, mert indulna, gálánsan felajánlva, hogy Gyerek is jöhet velünk... :) Letoltam az ablakot, és a stílszerűség kedvéért megkerestem az egyetlen zsebkendőmet, amivel integethetek: egy kék-zöld-lila tintás darabot, amit egyébként a rakoncátlan töltőtollaim regulázására használok. A kalauz volt olyan kedves, hogy adott nekem tisztát. Ettől a kedvességtől már kicsit könnyebb szívvel lengettem a kezem a távolodó Gyereknek, és a pécsi pályaudvarnak, megyeri sorompóstul, Babits gimistül, tévétornyostul.

- Adja csak ki azokat a könnyeket, kisasszony! - mondta kedvesen a kalauz.

- Ó jaj, bocsánat... azaz köszönöm, és azért bocsánat, hogy itt adtuk a szappanoperát... csak még sosem mentem el három hónapra...

- Ilyen időjárásban?! Örüljön, hogy elmehet!...

Felnevettem.

- Ki volt ez a lány, aki búcsúztatta? Barátnője?

- Húgom.

- Na, akkor legalább jó a család. - Majd, mikor látta, hogy zavartan nézek rá, helyesbített. - Úgy értem, összetartó meg minden.

- Hajaj, csak a húgom ilyen érzelmes, hogy sír meg ilyesmi... - Észbekaptam. - Na meg én...!

- Épp mondani akartam, hogy ekkora könnyekkel a szemében ez azért nem éppen hiteles! - nevetett a kalauz. - Ha egy kis magányra vágyik, vannak a másik kocsiban üres kupék....

- Ó nem köszönöm, inkább még ácsorgok egy kicsit az ablakban...

- Természetesen - mondta a kalauz, lekezelte a jegyemet és továbbment.

A 2010-es, írekkel átpofázott 3 és fél óra óta nem volt ilyen jó élményem a Pest-Pécs IC járaton... és nagyon jókor jöt! (Ha Kálmán lennék, írnék a MÁV-nak, hogy köszönjük, hogy ilyen jó fej kalauzuk volt a keddi 19:14-es IC járaton...)

A többszintes elbúcsúzásdömping első szintjén túl vagyok. Most jön egy találkozásokkal sűrű hét, a maga minden érzelmi hordalékával... jó lesz. Rossz lesz.

Pécs letudva, most jön Pest.