"Remélem nem azért jelentkeztél Amerikába, hogy a problémáid elől menekülj, mert azok mire odaérsz, hogy kiutazol, úgyis mind megoldódnak!" - mondtaja Szonja januárban, mikor meggyóntam neki az elhatározásomat. Nem véletlenül jelent bölcsességet a neve (én meg nem véletlenül vagyok buta liba)...
Írnék róla. Írnék róla, ha nem lenne sok, és bénítóan jó. ZM flegma vállránítása, egyre tompuló tömeg Meta-icke bulin, spirituális hazaút az 1-es villamoson, Kálmán haja a napfényben, ahogy a hajóról mosolyog le rám, egy fehér liliom a padomon, nevetés egy órán keresztül az indokolatlanságokon, Ankalimon vicces kis kötekedése, az állandó nyugalom, amit érzek, ha a közelemben van, zötyögés a Ráday utcán, Alex csettintése, elismerő nevetése, Minccel a bicikliről üvöltözünk egymásnak majd Unicum és sok-sok nevetés, Kincső "le wild" de szörnyen jóleső levele, Csaba feloldja a tiltást, Salánki tanárnő helyből tegez, sárgák a falak és boltíves a kupola, Eszti letaglózóan csinosan és rég látott frusztrációval szívja a cigarettát az A előtt, Vivi döbbent sóhaja, amikor először kóstol My Little Melbourne-ös kávéba, Evike kirobbanó mosolya és ölelése, amikor meglát a Deákon (és én őt, ó, de jó, hogy találkoztunk!), kóstolásnyi 10 perc a Kamarában, bolond öröm, mikor egy hét után végre újra meglátom Gergőt, és nem utoljára, menekülünk az emberek elől, megint elszalad 3 és fél pótolhatatlanul csodás óra... ölelés!
Nem igazán tudok aludni. Eddig sem tudtam. Dóri kisétált az életemből egy kusza intéssel. Egyedül vagyok a 709-ben (és hősiesen ellenálltam a kísértésnek, hogy egy szinttel följebb aludjak valahol, hejj de menő vagyok), előttem az utazás előtti utolsó nappal. Bárcsak mindenről és mindenkiről igazán, rendesen tudtam volna írni. De az az igazság, hogy lassan belebetegszem a ténybe, hogy elmegyek Amerikába. A szobám egy romhalmaz, tökéletesen tükrözve a lelki állapotomat.
Nehogy valaki azt mondja, hogy jaaaaj, de ne féljek, jó lesz Amerika! Persze, hogy az lesz! Én nem attól félek, mi lesz ott, ahol leszek, hanem ahol nem leszek! Akikkel nem leszek!
Megpróbálom szkippelni a rutinszerű sírást és hasznosan tölteni ki az agykapacitásomat. Talán holnap...! Talán...
Talán lefegyverezve, rémülten, remegve, mint egy eltévedt kismadarat, nagy és erős kezek felraknak a repülőre, én pedig olyan bénult leszek, hogy hagyom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése