A vidám napsütésben szöszök hullottak ránk. Laza és könnyed volt a világ, ruhánk lobogott a szélben, a Honvéd kórház sem tűnt olyan ijesztőnek, mint amilyen valójában (valójában ugyanis olyan ijesztő, hogy azt nem-beteg ésszel nem is nagyon akarom felfogni), mi meg ültünk és eszegettünk és beszélgettünk, bezsebeltünk pár furcsálló pillantást, és az egész Párizsra emlékeztetett, a maga könnyedségével, bizalmával. Nem volt sok idő, nem volt sok téma, de mindegyik olyan jól esett! Taníts, mester... :D Ilyennek kéne lennie minden búcsúzkodós találkozónak. Nem is vettük észre, hogy az... csak szimplán boldoggá tett minket, hogy van egymásra fél óránk. Meta, milyen jó is, hogy barátnők vagyunk!
"Jó életet!" - mondta nekem búcsúzóul LR kisasszony az angol alkalmazott nyelvészeti tanszéken, a jegyzetei közül. Köszönöm... neked is!!! Tartózkodó és bizonytalan módon, de mégis örömmel tölt el mindig, hogy látlak... mert emlékezetes vagy és jó. És sok színességet veszít veled az ELTE, ha nem vagy itt. Szerintem!
Végigbaktattam az utcán. A villamos sárga, az épület is, a kert zöld, a napernyők narancsszínűek... kivetülései egy országnak, egy hangulatnak, egy felfogásnak. Ismerősen mosolyog rám minden, ahogy elhaladok mellettük, mint mikor boldogan kucorgok a szobámban és élvezem, hogy sokat látott tárgyak vesznek körül. Ismerős táj, jól begyakorolt kanyarok... milyen boldogság lesz majd viszontlátni titeket és újra idetartozónak érezni magam!
Mesélt, nagyon érdekeseket mesélt a múltról, közben rátévedt a tekintetem egy réges-régi képre a polcon. Hirtelen mintha időgépbe raktak volna, kristálytisztán megjelent előttem a képen lévő dús vörös hajú lány és a félhosszú hajú, sovány szemüveges srác története, értettem a vad vonzalmat, amit éreztek egymás iránt, az egymásra találást, az éveket, a változást, a rengeteg szeretetet, amin sok ideig éldegélt a kapcsolatuk, és hogy utána hogyan ért mégis véget. Másodpercek műve volt az egész. A társalgás ment tovább, sokat és jót beszélgettünk sok-sok dologról, nekem mégis ez a mini időutazás, időhullámvasút zakatolt a fejemben még akkor is, amikor a HÉV álmosan igyekezett haza velem, és a Duna a derekam magasságában vigyorgott velem szemben a Szentlélek téri megállóban.
Hát megtörtént, először. Szólt a dal, én felhúztam a lábam a széken, átöleltem és elpityeredtem. Szólt tovább, szólt megint, én pedig ledobtam magam az ágyra, összegömbölyödtem és sírdogáltam, mint egy gyerek. Egyszerre megelevenedett a jövő, feltárulkoztak a mélységek, s az idő mint egy iszonyú mély verem, terpeszkedett a szemem előtt, sötéten és rosszindulatúan. Egy pillanatra belesüllyedtem, hagytam, hogy átjárjon és a gerincemig végigkússzon rajtam a jövő félelme és rideg bizonyossága, majd mint a gyerek, aki visszarántja a lábujját a hideg Balatonból, megráztam magam és vadul törölgetni kezdtem az arcom. Jaj, jaj...
Lassan telik be a naptáram. Délutánok, esték találnak társaságra a maradék napokban. Mind egy-egy kis csengő, mely a búcsúzás tényét jelezgeti, a maga bájos módján.
Talán túldramatizálom. Talán jó kiírni magamból.
óóóh ugyan, én köszönöm!!! :) Szeptemberben folytköv!
VálaszTörlés