Milyen szép este.
Előttem Főszerkesztő Úr biciklijének hátsó lámpája világított. Általában nem szeretem rábízni magam senkire, és mindig mindent jobban kell tudnom, de a fárasztó #nordiccontent előadás után meglepően könnyen ment feladni minden irányítási ösztönt, és gondolkodás nélkül kanyarogni a főszerkesztő mögött.
Megcsináltam a #nordiccontent előadást, a nehezet, az ijesztőt, amitől annyira féltem, amire olyan nehezen állt össze a gondolatmenet, ami annyi helyen elcsúszhatott volna. Lehet, hogy nem tűnt úgy, mint egy korszakos teljesítmény, de én a csontjaimban éreztem minden át nem aludt éjszakát és idegesen liftező gyomrot, ahogy a napi betevő étel hiányát is, azaz... dehogy éreztem. Az izgalmat, az embereket, a tekinteteket, a színpadot, a kivetítőt, az adrenalint és a mondanivalót éreztem helyette.
Meg azt az agyamba tolakodó gondolatot, hogy tudom, hogy egy évvel ezelőtt ez mennyivel rosszabbul sikerült volna.
És ehhez képest belejöttem az előadásba. Gyakorlattal. omg.
Megbabonáztak a pillantások és felpezsdítettek a mosolyok, meg az előadásból származó gondolatok, leizzasztott a reflektor de mégis élveztem minden percét, kicsit túl hamar is habzsoltam volna be minden interakciót és maradtam volna még mindenkivel egyenként egy sörre, és nehezen álltam le arra, aki és ami épp ott volt előttem.
Tizennégy haknin, két egyetemi kurzuson, négy konferenciaelőadáson vagyok túl ebben az évben, megérdemlem a rossz és a jó pálinkát is.
Ahogy a jó beszélgetést és a másodperces vállonveregetését önmagamnak.
De a legjobbak akkor is az új kapcsolatok. A kezet rázók, a telefonomon felzümmögők, a nevetők, és azok, akiket vakon tudok követni a pesti éjszakában biciklin.
Ők, é s a pillanatnyi önbizalom a legszebb ajándékok az évben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése