önbizalom, trolololo

Ez egy régebbi, asszem valamikor novemberi bejegyzés, amit gondoltam, mégiscsak kiteszek.

Mostanában elég sokat gondolkozom azon, hogy mennyire vagyok "kész" ember. Mennyire vagyok egyáltalán még képes a változásra. Mármint, személy szerint én elutasítom azt a vélekedést, hogy kb. 23-25 éves korodig "tart az életed", legalábbis jellemfejlődés terén, és utána csak az addig megszerzett tulajdonságokból és mintákból élsz (vö. "azok voltak a legszebb évek" toposz). Magamon is látom, és biztos is vagyok benne, hogy igenis folyton lehet tanulni, fejlődni, új dolgokat megérteni az univerzum (és benne a saját egyéniségünk) működése kapcsán.
De emellett ott van az is, hogy ki lehet törölni egyáltalán a gyerekkori rossz élményeket, fájdalmakat, hiányokat? Ha egyszer már éreztük azt, hogy a szüleink nem tartanak szépnek/tehetségesnek/mindenre képesnek, akkor utána érezhetjük magunkat mégiscsak szépnek, tehetségesnek, lehet elég önbizalmunk ahhoz, hogy nekivágjunk olyasminek is, amihez a kritikus időben nem kaptunk bátorítást, sőt?

Most épp egy videót néztem, amelyben a BuzzFeedes lányokat kérdezik, hogy honnan szerzik az önbizalmukat. Persze ők is mondtak szuper (és megkérdőjelezhető) dolgokat, de én is elgondolkoztam: én miből szerzem a saját önbizalmamat?

(DISCLAIMER: Az önelemzés a blogom fontos és szerves témája. És az is marad.)

Szóval ez azért nehéz kérdés, mert nálam az önbizalom megnyilvánulása az egyik legellentmondásosabb oldalam. Ezt még azok az inkompetens grafológusok is kiolvasták a kézírásomból 10 évvel ezelőtt.

Például továbbra is sokan tartanak engem beképzeltnek. És amíg tudom, hogy mások ezt gondolják rólam, továbbra sem tudom megmondani, hogy pontosan mit csinálok, amiért ez a vélekedés kialakult. Az egyetlen tippem az, hogy alapjáraton igen kevés emberrel beszélgetek, még kevesebb felé nyitok. Igen, mert rettegek tőle, hogy izibe' megbánják, hogy szóba álltak velem. Persze borzasztóan bánt, mert... hát, talán az bánt a legjobban, hogy negatívnak gondolnak, vagy azt hiszik, hogy más embereket magamnál kevesebbnek képzelek. Pedig épp hogy ellenkezőleg. Azért nem merek szóba állni az emberekkel, mert félek, hogy nem tudok igazán szuper-pozitív, emlékezetesen jó hatással lenni a napjukra.

A mai napig nehezen tudom megsaccolni, hogy az általam kimondott mondat vicces-e vagy sem. Azt is nehezen, hogy a hozzászólásom egy tízes skálán mennyire számít beszólásnak. Tudom, hogy néha alaposan oda tudok mondani, de abszolút nem tudok rábökni az ujjammal, hogy mikor és mi által.

A szakmám is ilyen. Az emberek fele szerint fölösleges naplopó vagyok (ha nem rosszabb), másik fele pedig über-lenyűgözőnek tartja, amit csinálok. (Pedig aztán rohadtul egyik sem.)

Szóval honnan szerválok én önbizalmat? Honnan szerválok én önbizalmat úgy, hogy teljességgel ellentétes visszajelzéseket kapok a viselkedésemre nap mint nap, és erre védekező mechanizmusként kagylóhéjba zárom a saját életemet, ráadásul zéró személyes ambícióval áldott meg a jósors? (Amennyiben személyes ambíció alatt azt értjük, hogy szeretjük magunkat a képernyőn, képeken, videókon, a nevünket leírva, hivatkozási alapként látni. )

1.

Talán az őszinteségből önmagam felé. Ha valami bánt, tényleg addig gondolkodom, ameddig rá nem jövök, konkrétan mi a bánatom oka. És ha addig kell gondolkodnom, ameddig ki nem derül, hogy a vacsa-vacsa kis egómon esett csorba egy nagyobb szájú bolti eladó vagy egy pofátlanabb taxis által, akkor azt is elfogadom (gyakorlatilag csak így tudok megnyugodni). A félresikerült főzés okozta szégyenérzettől a kollégám iránt totál érdemtelenül érzett gyerekes irigységig mindent igyekszem kimondani és tudatosítani magamban, így ha a világ egy rejtély is számomra, legalább saját magamat nem tudom meglepni, és így sokkal-sokkal könnyebb kezelni minden kis gyarló fos hülye érzést.

2.

Az új dolgok csinálásából és beléjük szokásból. Mármint, mindig azok voltak a legrosszabb éveim, amelyek szimplán jók voltak, de semmilyen komolyabb kihívás nem rengette meg a világomat. De most az elmúlt évben különösen (mondjuk valamennyire azelőtt is) nem egy alkalommal kerültem olyan helyzetbe, amelyre a legjobb felkészüléssel sem lehettem teljesen kész - de túléltem! Hülyét csináltam magamból az elmúlt hónapokban? Hajaj, hányszor. Fogok is? De még mennyire. Van időm rágódni rajta? Nincs, és nem is érdemes, mert ha más emberek még ha foglalkoznak is velem (ami ritka), akkor is sokkal jobban tisztelnek a merészségemért, mint néznek le a munka közben ejtett hibáimért. És ez egy megnyugtató gondolat. Hogy hiába törekszem a tökéletességre de bénázok itt-ott-amott folyton, az emberek egyrészt leszarják, másrészt a hibás próbálkozást jobban értékelik, mint a semmit. És valószínűleg ők is elszúrtak már egy-két dolgot, mert emberek vagyunk, még én is.

Az elmúlt 1 évben megbékéltem azzal, hogy beképzeltnek néznek. Elfogadtam, hogy ez egy vakfoltom, és egyszerűen nem vagyok az, aki a felszínen megnyer magának mindenkit. Nem mondom, hogy azóta sokkal könnyebb minden, de egy picivel kevesebbet ostorozom magamat.

Minél több ember tükrében látom magam, minél több szerepben látom önmagamat, annál stabilabbá épül az önbizalmam. Bár őszintén szólva még mindig kicsit sci-finek érződik a teljes béke önmagammal. De most visszanézve ezt a két pontot, mind a kettő olyasmi, amelyet én építek magamnak, és aktív szerepem van benne, ami már megnyugtató. És még ha ki nem is lehet törölni a lelkem mélyén tátongó önbizalomhiányt (mert szerintem nem lehet), legalább a jövő kimenetelébe van beleszólásom.