A reggeli nap biztatóan sütött be a vonatablakon. Rajta ülök
a szegedi gyorson, útban vagyok egy bajai haknira. Jól beharangoztam a marikat,
mire sikerült az egyetemen felejtenem a mari ruhámat és egyéb kiegészítőket
(remélem tényleg az egyetemen vannak, és nem hagytam el őket…) na mindegy, ez
van, ha nem tudják, miről maradnak le, nem fáj nekik. (Csak nekem.)
Persze én is gratulálok önnönmagamnak, amiért egy egész
napot haknizással töltök munka helyett, de hát a vonaton lehet dolgozni, már
amikor nem a tájban gyönyörködök és álmodozom az ablakon kifele bámulva, zenét
hallgatva.
Na ideje kicsit kipucolni a ppt-t… bármennyire imádom az
udmurtokat, már egy kicsit unom a saját diáimat, és egyébként is kár lenne
kihagyni a marikat a teljes buliból, ideje, hogy kicsit felül legyenek
reprezentálva a nagy udmurt tömegben. Mellettem suhan a táj, a kis
dízelszerelvény istentelenül ráz, 2,5 óra, mire Bajára beér a személyvonat.
Addig tüzetesen tanulmányozom az alföldi tanyavilágot és a COPIUS-diasort. Imar
éppen a csirkék szívritmusáról tájékoztat egy 1923-as kiadású tanulmány
alapján, amit valahol talált. Nem mintha nem lenne más dolgom, de egyszerűen nem bírom ki nevetés nélkül.
Bárcsak több időm lett volna a gyerekekkel, csillogó szeműek voltak és kedvesek, és kérdeztek, és felszegték az állukat és felhúzott szemöldökkel figyeltek. Ott maradtam volna velük, és délután végéig beszélgettem volna velük, és utána a második osztállyal is. Ehelyett megint a nem kevésbé érdeklődő és kedves tanárok maradtak nekem, és a kíváncsi tekintetek innen-onnan a kollégáktól.
Hazaérve az vár, hogy Q tanárnő a kérésemre nemhogy szakirodalmat ajánlott, hanem átnézte az általam érdekelt témában a teljes bibliográfiát, kijelölte a nekem fontos részeket, és letétbe helyezte a könyvtárosnál. Mert ő ilyen. Mert a FU világ ilyen.
Ollé, ollé, holnap szaksuliban hakni, zh-íratás és tudományos diákkör. Sose akarom, hogy véget érjen ez a hajtás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése