Nem kellene magamra vennem, gondolom magamban, nyilván, hiszen annyi okuk van a hallgatóknak arra, hogy azt írják, illetve ne írják a dolgozatukba, amit (nem) írnak, és tudom, hogy ez nem ellenem szól, de mégis hogyan tegyem le az aggodalmat és a csalódottságot és a látens bűntudatot, amikor minden ppt-szerkesztésem, minden népviselet-ideráncigálásom, minden sztorim és nem is a témához tartozó magyarázásom, minden késő éjjeli magyarázó e-mailem és hosszú órák alatt szerkesztett-javított tesztem gyakroló feladatsorom, innen-onnan összeszedegetett (külföldi üzletember által ajándékozott!) projektorom szétszerelése-összeszerelése, videók mutatása és fényképalbumok végigtúrása, spontán alakult beszélgetések megválaszolása és őszinte jóindulatom ellenére nem írnak semmit sem, üresen adják be a dolgozatot, tátongnak az üres lapok, tessék öregem, ennyit ért a fáradozásom, akit most továbbengedek, abből tanár lesz, akinek az órájára majd elmehetek én a hakniprojekt keretein belül, hogy az ő diákjainak megtanítsam mindazt, amit az ő dolga lenne, és mesélhetek a gyerekeknek, varázsolhatok, nevettethetek, és vihetek oda mindent, amit neki anno heteken át minden kedden vittem, mégis úgy adta vissza nekem a dolgozatát, hogy a FU népek helyén üresen tátongtak a pontozott vonalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése