Hajnali 2-kor, az ágyamon álmatlanul fekve úgy éreztem,
mintha a Hold egy nagy reflektorként világítana rám.
Az IHB-n olyan voltam, mint egy házigazda. Időnként csak
néztem ezeket az embereket, és gyönyörködtem benne, hogy milyen cukik, vagy
mennyire szeretem őket, és persze igyekeztem egy bizonyos energiaszinten
tartani magamat.
Valahogy közben úgy éreztem, LEP óta erre az estére
vártam. A szinte megszokott üresség, amivel általában kelek-fekszem, most pár
órára betömöttnek érződött.
Havas tanár úr mosolyogva szalajtott el engem a
vizsgáról. Nyelvtipó 5-ös…! Igen, ez most nekem számít. Ahogy számított az is,
hogy végre mosolyogva tudtam beszélgetni vele, nem úgy, mint aki lenyelt egy
póznát… mégiscsak L. tanárnő kedves cimborája, és én mindenkivel jóban akarok
lenni, akit L. tanárnő szeret.
Szorgalmi időszakot akarok megint, mariórát, oroszórát,
finnül társalgást, Gergőt, Tanját, keverést a könyvtárban, ritmust, rendszert,
irányt.
A többi találkozóm egyszerre volt feltöltődés, és
valahogy rutin is. Szinte tudatosan játszottam azt a szerepet, amit vártak
tőlem. Ez a felnövés része? Ez nihil? Nehezen tudott már meghatni bármi is,
amit mondtak. Még ha inzultáltak, az sem. :P
Üres a szobám, Szandra kiköltözött. Így a 709 egyik
felében én lakom, a másik teljesen kopár fal és padló. Asszem egy pókot mintha
találtam volna, ő a lakótársam épp. Meg persze Lali, a ló, Rudolf, a róka, és
Réka, a tapír. Nyilván nem választhatom meg az új szobatársamat, pedig
lakhattam volna egy finn csajjal is… :(
Szandrával elköltözött egy adag kapcsolat a való élettel,
és most még inkább úgy érzem, mintha nem is ezen a világon léteznék. Csak nézem
a magasból ezt a várost, és néha lelátogatok az emberek közé, remélem örülnek a
látogatásomnak, körülnézek egy kicsit, vendégeskedek a városban, majd
visszarepülök a szobámba és újra kiszakadok mindenből, vissza a saját fejembe.
Dalokba, ezerszer újrajátszott gondolatokba, mintha valami labirintusban
szaladgálnék.
Ilyenkor, mikor felöltözöm, hogy kilépjek a 709-ből,
nagyon szoros értelemben úgy érzem, mint aki épp emberalakot ölt. Majd, mikor
hazaérek és kiveszem a kontaktlencsémet, levetem az álcát. Mint valami indokolatlan Hayao
Miyazaki-rajzfilmben…
A Hold meg közben röhög rám, a rohadt száját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése