Ma mégis kétszer is megtörtént velem.
Először hazaúton a koliba. Lehet, hogy ahhoz is köze volt,
hogy ki voltam sminkelve (a szokottnál szebben és erősebben, ugyanis céges
fotózásról jöttem): futva felpattantam a 110-es buszra (a mögötte álló 8-asról
ugrottam át rá), egy srác pedig rögtön odébb csúszott a dupla ülésén. Egye
fene, leültem mellé, olvasni kezdtem, aztán arra lettem figyelmes, hogy a
könyvemről kérdezget. Hogy jó-e. Megpróbáltam őszintén és viccesen válaszolni.
Aranyos volt, gyors, kedves, lenyűgöző mosollyal. Azt mondta, ha ő ennyi ideje
nem tudná eldönteni egy könyvről, hogy jó-e, már rég letette volna. Azon kaptam
magam, hogy sajnálom, hogy leszáll. Hasonlított Lauris Reiniksre, a kiváló lett
énekesre, és ez jó pont volt.
Vitte magával a Blahán a jó kis pozitív kisugárzását, de a
jókedvet rajtam hagyta, és hirtelen a busz lekésése, a rossz fényképek, az
ideges fotós, az elvesztegetett óra, az előttem álló idegesség és pakolászás és
hazaút semmibe veszett fél perctől és egy mosolygós érdeklődéstől.
4 órával később síkideg állapotban lehuppantam a vonatülésre.
Majdnem lekéstem, Nidóval üvöltve futottunk keresztül a kelenföldi
pályaudvaron, szanaszét voltam agyban és lelkileg is, utáltam, hogy ott kell
hagynom az IHB-s társaságot, hogy megint rohannom kell, hogy baromira nincs még
kész minden a munkában, hogy nyakamon az IFUSCO, hogy megint keveset fogok
aludni és azt is zaklatottan, és hogy milyen butaság már idegesnek lenni,
mindenre alkalmatlanná tesz.
Aztán megkocogtatta a térdemet a velem szemben ülő amerikai
házaspár: tudni akarták, mi bánt. Cukik voltak, és szimpik, így vette kezdetét
a Bogi-angolul-kiönti-a-szívét-a-vonat-közepén-vadidegeneknek c. előadás.
Nyilván térítő keresztények voltak (golgotások, Kaliforniából), de valahogy, a
kicsit prédikálós-Jézusos diskurzus során is legalábbis annyi megtörtént, hogy
a hét okozta többnapos vihart-stresszelést egyetlen óra alatt lenyugtatták
kezelhető méretűre. És jó volt rájuk nézni. Gyönyörű pár voltak, gyönyörű szemekkel
és őszinte érdeklődéssel, és az emberre olyan hatással voltak, hogy azonnal
kiegyensúlyozottabban érezte magát, ha rájuk nézett. Örülök, hogy megosztották
velem 1 órájukat. Mert számított, nagyon is.
A furán szörnyű napot furán mentették meg kétszer is váratlanul.
Így aztán mégiscsak... ez jó nap volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése