háború van.

Még sohasem éreztem ennyire, hogy a blogposztom történelmi dokumentum lenne.

Második napja dúl a háború Oroszország és Ukrajna között. Tegnap az invázió hírére ébredtünk, ami dermedt csenddé fagyasztotta a szokásos észt függetlenség napi ünneplést.

A világ sokkot kapott.

Még azok is, akik nagyon is reálisan számoltak ezzel az eshetőséggel. Mert egy háború mindig teljesen felborítja az ember normális világról alkotott képét. Vészhelyzet van. Lőnek. Az ágyad helyett a metróban alszol. Az öcséd kap egy kalasnyikovot.

Valahogy fel kell dolgozni az új realitást.

Én az első nap nagy részében majdnem használhatatlan voltam - csak azért nem teljesen, mert meg kellett tartanom két hosszabb finnórát. Az agyam valahol a határon billegett a "szedd össze magad, úgysem tudsz tenni semmit" és a "bújj a takaró alá és adj hálát a nyomorult életedért" beállítások között. Valószínűleg a lelkemnek jót tett volna, ha legalább tüntetni kimegyek a Városháza elé, de éppen karanténban vagyok.

(A tüntetés nem feltétlenül azért történik, hogy az ember ott helyben kieszközöljön valamilyen változást. A tüntetés egy jó eszköz az érzelmek közös, hangos, látványos kiélésére, kapcsolódásra, illetve annak megmutatására, hogy érdekel, mi történik. Tudom, hogy Putyin szarik rá, de ha senki nem tüntetne sehol, az számomra sokkal riasztóbb lenne.)

Ültem az íróasztalomnál és néztem az ablakomból a tartui járókelőket. Békés emberek, ismerős utcákon. Mások, nem kevésbé békés emberek nem kevésbé békés élettel, nem is olyan messze, a rakétatámadás miatt megroggyant otthonukat nézik az ismerős utcáról saját országuk hárommilliós fővárosában, csurig tömött csomagtartóval araszolnak a végeláthatatlan dugóban kifelé a városból, robbanások hangja közt próbálnak elbújni, ellenállni, segíteni, elmenekülni. Miért ők és miért nem mi? Én miért mehetek biztonságban végig az utcán Anti kezét fogva, ahelyett, hogy ő is sorban állna egy kalasnyikovért, az öccseivel együtt?

(Leginkább a nemzetközi diplomácia sikerének és a NATO-nak köszönhetően, persze, de most nem ez a lényeg.)

Anti azonban, míg az elmúlt hetekben rendkívül feszült és frusztrált volt, tegnap óta szinte mintha nyugodtabb lenne. Ami eleinte kicsit meglepett, de igaza van. Két okból:

1) Minden jel arra mutat, hogy ez az invázió minimum B, de inkább C vagy még további terv volt, és mint olyan, átgondolatlan, érzelmi döntés Putyintól. Még arra sem futotta, hogy egy megrendezett akcióval kiprovokáljon egy casus belli-t. Ez nem vall rá. Arról is vannak hírek, hogy ukrán vezetők ellen tervezett merényleteket, melyek szintén kudarcot vallottak. Az orosz hadsereg morálja alacsony, az orosz nép (többsége) ki van kelve magából, a nemzetközi közvélemény egy emberként támogatja Ukrajnát. Nincs az a potenciális forgatókönyv, hogy ebből ne vesztesen jöjjön ki.

2) Putyin egy szörnyeteg, és ezt én, meg Anti is, réges-régóta tudjuk. Most már végre mások is tudják. Nincs itt helye semmilyen találgatásnak, nézőpontok méricskélésének, magyarázgatásnak, a helyzet bonyolultságáról való értekezésnek: Putyin évtizedek óta ezt a játékot játssza a térséggel. Ahol gyengülni érzi az ő beteg autokrata kleptokrata rezsimjének a befolyását, ott radikalizál egy népcsoportot, felfegyverzi, majd rákeni a konfliktust anyaországra, az egész sztorit pedig eladja a népének önvédelemként. A hazai és nemzetközi közvélemény pedig bekajálja, mert profi szintre hangolta a dezinformációt és a propagandát. Putyin, ha tényleg elemében van, nem bocsátkozik nyílt konfliktusba, hanem ide-oda beszél, hazudozik, provokál, tűzszüneteket köt amiket nem tart be, tényeket hamisít, merényletekre ad parancsot, és az egészet leönti egy nagy fehér zajjal, hogy lehetőleg a végén már senki ne tudja, mi az igazság.
Na ennek van most vége. Végre az emberek látják, kicsoda Putyin és mit lehet várni tőle. Ezt már - legalábbis a döntő tobbség számára - nem lehet kimagyarázni. Két nap alatt radikálisan megváltozott a diskurzus Putyinról, és mi olyan emberekként, akiket gecire idegesített már ez a rengeteg himihumi meg okoskodás, egy kicsit azért örülünk, hogy végre konszenzus van. Nyilvánvalóan nem akartuk, hogy valóban támadjon, ez csak az élet igazsága, hogy ennek kellett történnie, hogy végre ez kiderüljön. Na meg persze, mint korábban is írtam, Putyin most nincs elemében.

Ehh.

Nem én vagyok a legnagyobb szakértő háborús és diplomáciai témákban. De a kapcsolatom Oroszországgal, az orosz politikával, illetve Ukrajnával is, talán kicsit bensőségesebb, mint a magyarok többségéé. Az általam fogyasztott szociális média fele Oroszországból származik, a legközelebbi barátaim közt felülreprezentáltak az ukránok, akik most a menekülő családjukért aggódnak.

Anti öccse, aki az észt honvédelemnél dolgozik, azt mondta, egy katona akkor tud jól harcolni, ha van elég tölténye, tele a hasa és száraz a lába.

De mindemellett én hiszek a harci morálban is. Ukrajna 2014-ben megnyert egy harcot az orosz bábpárt bábkormánya ellen. A kijevieknek élő emlékezet az éles lőfegyver és az utcai harcok. Majd mindezután elmúlt években az ország rengeteget fejlődött mind gazdaságilag, mint jogállamiság terén. Az a katarzis vagy lelki kohézió, melynek a rendszerváltáskor meg kellett volna történnie, Ukrajnában most végre végbement. Ők ezzel a tudattal védik most a hazájukat. Ez áll szemben Oroszország demotivált hadseregével, melyből már most sokan dezertálnak vagy egymást lövik le mert a katonák egy része nem bírja a lelki terhet, egy végtelenül felháborodott anyaországgal, egy bezuhant tőzsdével és egy halomnyi szakcióval.

Két nap alatt több mint ezer orosz katona esett el, mely az elmúlt évtizedek legkomolyabb orosz hadi vesztesége.

Oroszország nem is választhatott volna rosszabb ellenfelet.