Small talk.
Bocsánat, mindenki, de nekem tényleg nem megy. Sajnálom. Nem azért mondom, mert lenézem a small talkot (bár nem tagadom, hogy nem a kedvencem), vagy felszínesnek tartanám a használóit, hanem mert tényleg nem tudom, mit mondjak és miért. És mikor kezdjem el és mikor fejezzem be. Nem akarok, nincs ingerenciám hangosan köszönni egy nagy csomó ismeretlennek reggelenként, és nem nagyon tudok mit reagálni arra, hogy hálisten péntek van. Vagy sajna hétfő.
Nagyon irigylem azokat, akiknek ez megy, és bárcsak nekem is sikerülne! De nem. Komplett idiótának érzem magam minden egyes alkalommal, fejhangra váltok és hadonászni kezdek. Igen, mint egy retardált.
Szeretek a Veeva-nál dologzni, de nem megy nekem ez az irodai hangulat.
Nehezemre esik kérdezgetni a másik embert, ha pedig rólam kérdeznek, akkor aztán végképp végem van. Sajnálom, próbálkoztam már azzal, hogy kussban maradtam, titkolóztam, félvállról vettem, de nem segített semmi sem igazán. Tulajdonképpen úgy érzem magam, mint aki álruhában közlekedik a normális emberek között, és reménykedik, hogy nem bukik le.
Az olasz pasinak, aki leült velünk szemben, már az érthetetlen volt, hogy miért épp finnül tanulunk. Ha nem akarok gyökérnek tűnni, akkor kéne valami válasz erre. Na hát: mert finnugor nyelvekkel akarok foglalkozni. Ez kielégítő magyarázat a kérdésre, viszont kinyit olyan ajtókat, amiket végképp nem akartam volna nyitogatni.
Gyakorolni kéne még ezt. Visszatérni ahhoz a meséhez, hogy 15 évesen szerelmes voltam Tuomas Holopainenbe, és az egyetlen útnak a szívéhez kizárólag a finn nyelven át vezetett. Vagy valami ilyesmi. (Egyébként még mindig várom, hogy feleségül vegyen végre....)
Az olasz megpróbálkozott azzal, hogy de hát ez mind jó, minél kevesebben beszélnek egy nyelvet, annál könnyebben találhatok munkát azzal a nyelvtudással. Öööööö...
És közben E. olyan jól megvan mellettem, és olyan könnyedén megy neki a beilleszkedés, hogy duplán érzem magam awkwardnak - de legalább van kihez szólni.
Néha azért, amikor éppen nem merülök bele saját felsőbbrendűségem párnázott elefántcsonttornyába (irónialámpa), jól esne, ha kedvelnének mások. Vagy ha lennének módszereim kifejezni, hogy nem csupán egy fura finnes munkatárs vagyok a jobbszélső gépnél.
De azt hiszem, és mindig egy kicsit fura leszek.
az első pár hetemben/hónapomban én is egy csomót paráztam azon, hogy sose fogok tudni igazán beilleszkedni, mert nem tudom, mit mondjak/kérdezzek, hogyan csatlakozzak az ebédelni menőkhöz, mit tegyek hozzá a társalgáshoz stb. aztán számomra is meglepő módon kialakult, és pár hónap után elkezdtem érezni, hogy odatartozom, a munkámat megbecsülik, a társaságomat kedvelik, most meg már rengeteget számítanak az emberek a csapatomban.
VálaszTörlésnem nagyon tudom megmondani, mi volt a titok, de két dolog, ami talán segített: 1, látják a munkádat, a hozzáállásodat, segítőkészségedet, és megbecsülik = nem vagy már a fura új lány 2, megszokod te is a körülötted lévő x embert, megtudsz róluk alap dolgokat, és lassan kialakul, hogy nem az időjárásról kell beszélni, hanem a "mi csinálsz a hétvégén", "hogy ment az edzés" vagy "ezt és ezt láttam a villamoson" jellegű beszélgetéseknek is lesz érdekességtartalma amiatt, hogy ki mondja + mi már időnként egész mély dolgokat tárgyalunk ki ebédnél. :) A "látásból ismerem és találkozunk a liftben" emberekkel még így egy év után se tudok mit kezdeni, csak a csapatommal :D de velük kapcsán azzal tudlak biztatni, hogy adj magadnak időt.
(persze nyilván a személyiségünk és a helyzetünk is rengeteg dologban különbözik, ami miatt a megoldás is más lesz, de azért hátha. :))
Igen, és köszi a hozzászólást, valószínűleg igazad van ezekben a dolgokban. Számomra csak az a más, hogy én tényleg csak két egyetem között pénzt keresni járok be, totál hektikus időpontokban, heti háromszor. Persze így is egyre többen ismernek fel és köszönnek úgy, hogy tudják, ki vagyok. Ami jó. :) Csak kicsit nehéz elviselni úgy egy munkahely belső ritmusát és viszonyait, hogy én nem vagyok a része. És különösen irritáló a srác, aki időnként felbukkan, hogy jópofizzon a mellettem ülő csajjal, aki az egyetlen barátnőm a helyen, én meg extra elveszettnek érzem magam ilyenkor. :D
TörlésÉs persze a hektikus beosztásom egy csomó hülye helyzetet szül, pl. amikor 11-kor elsőnek megyek ebédelni, tök egyedül, és nem tudom kifüggeszteni magamra nagy betűkkel, hogy nem k szar arc vagyok és munkakerülő, amiért 11-kor egyedül eszem, hanem délben órám van az Astorián. :P De lehet, hogy csak én beszélem be magamnak egy részét.