És jött szembe, öntudatosan, ahogy szokott, nekem meg felderült az arcom, mert már egy éve nem láttam, és lám, most itt érkezik, oldalán egy csinos barna, számomra ismeretlen lánnyal, és láthatóan odafigyel a világra, mellettem mégis úgy siklott el, hogy egy pillantást nem vetett az arcomra. Igaz, hogy ki volt egyenesítve a hajam, meg a szokásosnál több smink volt rajtam, és én határozottan felismertem, pedig ő jó sokat hízott, és nekem tök rossz az arcmemóriám.
Tehát elment mellettem, akár észrevett engem, akár nem, elment mellettem 4 év szoros barátsága, mindennapos közös életmentés magyar és töri fakultáción, közös versenyek, átbeszélgetett esték, hazabuszozások, szinte ösztönös egymás felé sodródás, iszonyú mennyiségű abszolút retardált vicc, az ő nagyon különleges belső és külső világa, fél szavakból megértés, egy pillanatnyi összenézés, amitől annyi éven át máris jobb lett a napom.
Elment mellettem a szalagavató párom, akivel orosz polkát és cowboyzenét táncoltam, aki az ünnepi beszédünket mondta, akivel Szent Iván Éjjelén parázson jártam, és aki először írt rólam blogbejegyzést, mert 4 év után megmozdult benne valami, és küldött egy dalt (lásd lent) azzal, hogy chemistry is everything and we're anything but this, aki bódultan bizonygatta, hogy nagyon imád, és soha nem akarja elveszíteni velem a kapcsolatot...
Évek óta nem tudom, mi van vele, és nem ismert meg az utcán.
Tavaly osztálytalin összefutottunk, és a rengeteg figyelmen kívül hagyott találkozó-meghívás után akár egy ESTJ, abszolút úgy tett, mintha minden vágya lett volna újra találkozni. Biztos vagyok benne, hogy valóban élvezte is, de utána ugyanúgy bújt vissza egy hozzáférhetetlen világba, mint azelőtt...
Bár mellbe vágott, hogy úgy ment el mellettem az az ember, aki az egyik legnagyobb hatással volt rám életemben, hogy egy pillanatig nem ismert fel, mégis ez elég volt ahhoz, hogy a hátralévő napomban vidáman mosolyogjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése