I'm the one who tells the people what their names mean

Tudod anya, néha az az érzésem, mintha elhagyott volna az Isten. Mintha azt mondta volna, hogy öregem Bogáta, eddig fogtam a kezed, mégsem elég jó, hát akkor cseszd meg, oldd meg egyedül.

Szerda éjjel rendszertelen szívverésre és hideg verejtékre ébredtem. Hajnali 3 és 5 között a rettegés és a delírium között lavírozva, időnként elbóbiskolva hallgattam szívemet, várva, mikor lódul meg és zörög be újra, mígnem rá nem telefonáltam anyára, hátha ő sztrók is ellen jó, de legalább az ellen igen, hogy további órákon keresztül azon gondolkozzak, vajon most ér-e véget zsenge életem.

A fodrászaton elkerekedett szemekkel néztek rám. Ja hogy te nem Dallos Bogi énekes-műsorvezető vagy? Őt vártuk. Ennyit a tervezett kellemes bóbiskolásomnak hajvágás közben: a szokásos fodrászom tesója, aki a hajam végül vágta, folyton kérdéseket tett fel arról, hogy hogyan szoktuk vágni, melyekre alig tudtam értelmesen válaszolni, csak rakoncátlankodó szívveréssel vártam, hogy hasson a kiengesztelésül készített kávé.

Ma találkozom (megint) Kristiina Ehinnel, hivatalosan a fordítójaként, úristen, úristen, úristen.

Kristiinával kábán róttam a macskaköves belvárosi utcákat. A kedvére akartam tenni, de abban sem voltam biztos, hogy épp milyen nyelvet beszélek.

I'm the one who tells the people what their names mean.

Mire észbe kaptam, egy taxiban robogtam vele a Fonóba. Mint kiderült, vannak ott ismerősei, és egyébként is vágyik a kalocsai mintás magyar romantikára.

Kristiina úgy döntött, hogy fullba nyomja a linalakk-neiut, és B.I. úgy forgatta-röptette, mintha valóban egy saaremaa-i kaszálón ünnepelnék a nyárközepet a jaani mágyla mellett, ahol a napnyugta keze a hajnalárt nyúl. Csak Georg Ots keringője helyett mezőségi népzene szólt, és bár néhány random ölünkbe pottyant észt megpróbált labajalgot táncolni rá, az agyongyantázott vonóktól síró hegedűk és kontrák teljesen világossá tették, hogy a Fonóban vagyunk, és ez Magyarország, nem Észtország. Valahogy mégis Észtország-hangulat volt, mert Kristiina maximumra tekerte tündérszerű varázsát, én pedig mint egy kiterjesztése, ott tébláboltam mellette, így jutott belőle rám is, nahát szóval a te neved Bogáta, és te vagy a fordítója, nahát, és milyen csodálatosak ezek a versek, tudtad-e, hogy Kristiina Észtországban igazi sztár, miért nem jöttél Viljandi Folkra. Engem is felkért egy kedves pasi, aki úgy dobált egyik kezéből a másikba mint egy szivárványos bolondrugót, és a bőgős is kiment velem a kertbe, megkínált cigivel annak a reményében, hogy nem fogadom el, és a fáradtságtól összeakadó nyelvvel panaszolta el nekem a magyar népzene minőségbeli romlását, illetve saját magánélete tragédiáit. Aztán mire észbe kaptam, magam meséltem az életem színjéről és fonákjáról, ő pedig már éppen randira hívott volna, de gyorsan leszögeztem, hogy nem vagyok elérhető, egyáltalán nem, kicsit sem, higgye el, nem. Mellettünk valaki épp összecsuklott és a pázsitra hányt.

Kristiina biztosan érzékelte, hogy bátorításra van szükségem épp, mert kedves dolgokat mondott nekem hazafelé a taxiban. És énekeltünk. Eszembe juttatta Kolját és Pashát, akikkel szintén a Fonóba mentünk egy szerdán, és szintén énekeltünk a taxiban. I'm the one who takes Tartu residents to Fonó. Hajnali 2:30-kor üres volt a Trefort kampusz, én pedig ahelyett, hogy hazabicikliztem volna, leültem a kihalt KK egy asztalához és nekiláttam lejegyezni a napot. Fél 4-re értem haza.

Kristiina másnap délután azzal fogadott, hogy írt egy verset angolul, magyar népdalbetétekkel. Ki volt az a gyökér, akinek itt-ott gondjai voltak vele, és ezt nem tudta magában tartani, nanáhogy én. De jól kezelte a dolgot, bár láttam, hogy még az ünnepély kezdetekor is vadul gépel. Miután felkonferáltam, az újonnan írt versnek csak az eleje maradt meg, és a sorokban felismertem a elmúlt napok eseményeit, párbeszédeit, témáit. Meg egy-két kisebb fricskát. :)

In love we are all selfish

all childish

all freedom fighters.

Érdekes volt hallani a fordításom (nem ezét, az észt versét) színpadon. Azt hittem, gyűlölni fogom és elsüllyedek, de valahogy nagy nehezen megállta a helyét.

Hát így búcsúztam el Kristiinától, hulla fáradtan, zavarodottan, kicsit ijedten, hogy megbántottam, de ő megnyugtatott, hogy nem. Persze tovább aggódtam. Mögöttem Q tanárnőnrk felderült a tekintete, amikor meghallotta, hogy az adpozíciók személyjelezéséről névszói birtokos mellett tartok másnap konferenciaelőadást Szegeden. (Nekem nem, mert nem volt még kész belőle semmi.) Azt mondta, ő erről készített posztert a 2016-os CIFU-ra. Azt hittem, lemegyek hídba, de mielőtt elvitt volna a fáradtság és a zavarodottság, megkértem a tanárnőt, hogy küldje el nekem azt a posztert.

Éjfélkor megjött a poszter, fél egykor bealudtam, háromkor felébredtem, négykor felébredtem, fél hétig diasort hegesztettem az előadásom, utána rá se néztem, délután előadtam Szegeden. Relatíve értelmesen!

Kábák voltunk a kollégákkal, betegek, a szívem továbbra is rúgkapált, a vonaton végig folyt a lázas munka, de mikor enyém volt az az 5 perc a Mikola konfon, valahogy az volt a legjobb érzés, hogy nem éreztem azt, hogy befogadtak egy kis taknyost a nagylányok, hogy egye fene, játszhat velük, felhúzzák maguk mellé és majd elszámoltatják kreditnek. Nem sikerült rosszul, de mintha mindenki természetesnek is vette volna, hogy nem sikerült rosszul, és nem dicsértek meg külön, hogy nyünyü Bogi, ügyes voltál. És talán ez jelentett a legtöbbet.

A vonaton magunkba roskadva zötyögtünk, de valahogy boldog voltam, hogy ezek a lányok közelében érezhetem magam hullának.

Lilja egy kanapén várt mogyoróvajas-porcukros corn flakes-szel és magányos élő gitárkoncerttel a háttérben. Kisvártatva ajándékoztam magamnak egy forró csokit. A vállára hajtottam a fejét. Az is megfelel, mondta, bár eredetileg azt kérdezte, hogy ment a konferencia. Melegséget és boldogságot éreztem belül, és hálát, hogy egy ilyen hét után itt forrócsokizhatok egy aranyos kávézóban, gitárszóval kísérve, mellettem egy baráttal, akit egész héten le kellett ráznom, de nem haragszik rám.

Közben Kristiina rám írt Messengeren: felvette nekem a frissen írt verset videóra, és még egyszer megköszönte az együtt töltött időt.

És akkor az az egy péntek este úgy éreztem, hogy a Jóisten azt üzeni nekem: dehogy engedtem el a kezedet, te mafla.