2019. november 5., kedd

a válásomról

KÖMT-ről hazafelé utazva elgondolkoztam.

Ideje írnom pár sort a Csabával való válásomról.

Ugyanis igen, elválunk.

(Tudom. De ez biztos. 100%. Ez van.)

Gondolkoztam az engem ért pillantásokon és nem kifejezetten lelkes köszönéseken (melyeknek egy nagy részét biztos csak én képzeltem bele), és azon töprengtem, vajon mit gondolhatnak rólam. Jó, haragszanak rám, és persze el is ítélhetnek. És megértem.
Sokat gondolkoztam ezen, és be kellett vallanom magamnak, hogy mikor az én környezetemben váltak el nők a férjüktől (vagy férfiak a feleségüktől), valahol mélyen (hacsak nem voltam határozottan jobb viszonyban az elváló féllel és hallgattam az ő oldalát) én is mindig egy kicsit haragudtam arra, aki vált. Vagy egy kicsit elítéltem, anélkül, hogy igazán tudtam volna, hogy miért vagy hogy ő maga min ment keresztül. Nem tagadtam, hogy biztos megvannak az okai, és hogy átgondolta a döntését, de nem is voltam biztos benne, hogy érdekelnek az indokai.

Nem tudott volna gondolkodni, mielőtt hozzáment?
Nem tudta, hogy a rózsaszín köd el fog múlni?
Mit képzelt, nem jönnek majd gondok, vagy akadályok? Rögtön ki kell lépni, ha a kapcsolat már nem ideális?
Aztán most azt hiszi, hogy egyedül vagy mással jobb lesz?

Sokféle elképzelésünk van a házasságról. Mindenki tudja, hogy irtó nehéz hosszú távon fenntartani az érdeklődésünket a másik iránt, alkalmazkodni egymáshoz, egymás változásaihoz is, fenntartani a kommunikációt, nem elhidegülni, nem elsárkányosodni. Én is sokat olvastam erről, és nemegyszer olvastam olyan konklúziókat, hogy tulajdonképpen nem is annyira az ember számít (ameddig nem undorodunk tőle, és nagyjából együtt tudunk működni), hanem a hozzáállás és a kommunikáció. Jó kommunikációval minden kapcsolat jó lehet.

Tudom, hogy az én döntésem elfogadását tovább nehezíti, hogy a kapcsolatom Csabával nem volt rossz. Sőt, kívülről - mint megtudtam - kifejezetten jónak tűnt. És Csaba tulajdonképpen semmit sem csinált rosszul. Csak önmaga volt, én meg kitettem jó sok stressznek, ami felborította a lelki egyensúlyát, aztán csodálkoztam, hogy nem tudja azt a megnyugvást adni nekem, amit régen tudott, és lám, elhagytam. Ez történt.

És még tovább nehezíti, hogy az egészet egy harmadik fél megjelenése robbantotta ki. Igen, sajnos ez van. (Bár a különköltözésünk idején már hónapok óta nem beszéltem ezzel a harmadik féllel.)
(Szóval most mit gondol a Bogáta, hogy a másikkal majd jobb lesz? Vele nem ütnek be a problémák és a szürke hétköznapok? Ezt fogja mostantól csinálni, partnerről partnerre ugrál, amint megunja az épp aktuálisat?)
És azt is tudom, hogy nem minden sikerült a lehető legtisztábban és legelegánsabban. Próbáltam, de nem sikerült tökéletesen. Gondoltam dolgokat, de nem bizonyultak igaznak. Terveztem, de másképp alakult.

Teljesen érthető ilyenkor őt sajnálni, rám meg neheztelni. Ez látszik most, ez van, ő szenved, én kevésbé.

De azért szeretném leszögezni, hogy szenvedtem én is eléggé. A világ nem látta az egész nyárnyi vívódást, a megmentésre való kísérleteket, az iszonyatos őrlődést, amikor sírni sem tudtam, csak kifejezéstelenül meredtem a semmibe, összeszorított szájjal viseltem el az életemet, azzal a meggyőződéssel, hogy képtelen vagyok jó döntést hozni, és soha többet nem lehetek boldog. Nem voltak ott a sok hét pszichoterápián, amikor végre nevükön neveztük a szörnyeket és démonokat, és kénytelen voltam belátni, amit eddig is sejtettem, hogy a legnagyobb baj az, hogy nem a megfelelő alapokra alapoztam ezt a házasságot.

És ha valahol tényleg igazán nagyot hibáztam, az ez. Nem néztem szembe a saját problémáimmal időben, hagytam, hogy az önbizalomhiányom irányítsa az életem, félrevezettem magam, és félrevittem vele a környzetemet is. Úgy féltem attól, hogy kiderül, hogy mindenkit becsapok (nem is vagyok olyan ügyes vagy jó fej!), hogy pont az ettől való félelemben csaptam be mindenkit. Valahogy nem tudom bánni az egész esküvőt és az utána együtt töltött két évet (hiszen teljesen őszintén akartam őket, és sokáig jó is volt!), de ha valahol igazán felelősségre vonható vagyok, az itt van. Réges-rég szembe kellett volna néznem ezekkel a gondokkal.

Az elmúlt hetekben rengeteget fejlődtem, és rengeteg minden a helyére került, és imádom a pszichológusomat, úgy irtja a csomókat és az orkokat a fejemben, hogy csak kapkodom a fejem, és ő azt mondta, nagyon büszke rám, hogy sikerült nagyjából egyenesbe kerülnöm magammal. És igen, azt hiszem, hogy mostantól jobb lesz. És más lesz. Más lesz, mert én is más vagyok. És ennek nem tudok nem örülni, mert nagyon nehéz út vezetett ide.

Lehet, hogy ez most momentán nem igazán érdekel senkit. Lehet, hogy a világ nem kíváncsi az okaimra, vagy pedig mosakodásnak tartja őket. És ez oké. Majd akit érdekel, az talán később megkérdezhet, vagy utánaolvashat (pl. ezt a bejegyzést).

De ez nem változtat semmin.

Aki az elmúlt időben itt volt a közelemben, az azt hiszem, hogy megért, és támogat is.

Elsősorban a saját boldogságomért vagyok felelős.

2 megjegyzés:

  1. halihó! én tökéletesen megértem ezt. tudod, mennyit marcangoltam magam, amikor 12 év együttlét és ebből 5 év házasság után egy harmadik fél miatt rájöttem, hogy nekünk össze se kellett volna házasodnunk, mert hirtelen kijózanodva láttam magamat és magunkat kívülről, és ordított a házasságról, hogy két vadidegen van benne? borzalmas volt. pontosan tudom, min mész keresztül, és hidd el, nem vagy egyedül. részemről teljesen megértem a dolgot. tudom, hogy mi sosem voltunk jóban, meg sosem beszélgettünk, és biztos nem vagyok szimpatikus neked, de az is lehet, hogy csak szimplán így alakult, de én úgy gondolom, hogy azonosulni tudok a helyzeteddel, mert szinte tökre ugyanezt éltem át. és folyamatosan láttam, hogy néznek rám az emberek, hogy mindenki tudja, hogy én tehetek róla, hogy minden miattam van. és utólag mondták, hogy nem, dehogyis. ne marcangold magad. nem tehetsz semmiről, ez így alakult.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huhh, nagyon köszönöm, hogy ezt megírtad nekem, nagyon örültem neki! Mármint nyilván nem annak, hogy ez történt veled, hanem hogy úgy gondolod, hogy megérted a helyzetem (és ez valószínűleg így is van). Bár kedvességgel, támogatással gyakran találkoztam (hálistennek), valódi megértéssel nagyon-nagyon ritkán (érthető okokból).
      És egyébként szó sincs róla, hogy ne lennél/lettél volna szimpatikus, csak én általában félek hozzászólni az emberekhez. :D

      Törlés