Sikeres konferenciaszervezés után nagyon jóleső érzés bevonulni az egyetemre, mint egy győztes hadvezérnek. "Megérdemeltem"-fejjel szopogatja az ember a jegeskávét, próbálja megérteni a búcsúzó Markus finn szövegét, és fáradt mosollyal köszönti a kollégáit, akik szintén végigtáncolták ezt a hétvégét.
Tücsivel sokat voltunk sokáig fent, meg szaladgáltunk ide-oda a tanszéken, miközben hárman négyfélét kérdeztek tőlünk 20 méter megtétele közben, és néha nehéz volt a lelki stabilitást megőrizni, és visszaszívni a beszólós választ, ami épp a nyelvünk hegyén volt, és elsajátítottunk néhány új képességet (ki gondolta volna, hogy "tudok" logót tervezni?), és valahogy legyűrtük, megoldottuk, így vagy úgy, "bölcsész-leleményesen", és egy kicsi agyfasszal. Az évfolyamtársaimra mindig lehetett bátorítóan vagy bátorítást kérően mosolyogni, az idősebbeket mindig lehetett eligazítani (már amikor értelmesebbről kérdeztek, mint a ruháimról). Az egyetemi oktatók/kutatók mindig a világ legaranoysabb és/vagy legfárasztóbb emberei. Gyorsan főzzünk le még egy adag kávét.
És közben az ember egyszerre mondogatja, hogy soha többet, és közben tervezi, hogyan lesz még jobb a következő.
Legyűrtük a Kaukovertailuját és kisütött a Nap, leadódtak a szakdolgozatok, véget értek az órák, lehet jegeskávét szopogatni a KK-ban, klasszikus zenét hallgatva nyitott ablaknál szótárazni a Jugornót, rövidnadrágot húzni, Kamarába invitálni a kollégákat.
A nyári szünet előtt még utoljára szerelmet vallani egymásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése