Most vagyok ott, hogy még boldogan karaokéznék a
hátrahagyott társaságban a bárban, de Jaana és Olli már fáradtak voltak, menni
kellett haza.
Tamperéről azt gondoltam, hogy egy nagy, uncsi szürke
gyárváros. Aztán mindenki azt mondta, neeem, nagyon király hely. Tudjátok,
mostani tapasztalataim szerint a júniusi esőben egy nagy, szürke, uncsi, gyárváros, épülethalmaz. Biztos az úgy van, hogy az ember abba a finn
városba szeret bele, amiben először töltött több időt – ez esetemben
megmásíthatatlanul Oulu, és ezután minden más finn város egyhangú. Főleg ha
esik.
Egész napos terepen vagyok a finn munkásosztály
felfedezésében. Egész más, mint amihez hozzászoktam, de a maga nemében izgalmas
és szép. Megcsináltunk mindent, amit Tamperében esőben kevés pénzzel lehetett,
örültem mindennek, meghallgattam egy csomó történetet, köztük sokat, melyben
drog és alkohol verte szét az életeket, és sok happy endinget, ahogy a Jaana
által kezelt árva kissrácból Jonne Aaron lett, negyedik házasságukban találják
meg a boldogságukat az emberek, egymást segítik a nyugdíjas otthonban, és mikor
este összegyűlnek, mindenki örömmel üdvözli a másikat. Otatko olutta?
Soha nem gondoltam volna, ekkora különbséget tesz, hogy
süt-e a nap, vagy sem. Finnországban azonban ez kb. élet-halál kérdése.
Ahogy az is, hogy csekkold
le, hogy stabil-e a híd, ha át akarsz kelni rajta! Ne járj úgy, ahogy
Bogáta, aki fél méter magasról vakon megbízott egy fatákolmányban, és a világ
összes önbizalmával (és kilójával) ráugrott néhány korhadt lécre, melynek
eredményeképp nyakig elmerült az amúgy kifejezetten mély patakban. Frászt hozva
a nénire, aki a közelben gazolt. Swag yolo, a házigazdáim majd’ megfulladtak a
röhögéstől, mikor hazaállítottam csuromvizesen – én is amúgy. Hát, a sétám
célja amúgy is az volt, hogy eltereljem a figyelmet a csalódottságomról.
Három pasival szerettem volna nagyon találkozni Tamperében
Jaanán és Ollin kívül. Egy azonnal jött, egynek épp tehenei születtek, egy
teljesen figyelmen kívül hagyott (és ez nagyon fájt). Másfél napig
téptem-gyűrtem magam azon, hogy számon kérjem-e rajta, hogy egész eddig
írogatott nekem FB-on, hogy de jó lenne találkozni, de mikor végre itt vagyok,
rám se hederít – írtam végül, nem bántam meg, nem találkozunk, és sajnos ez is
egy olyan tapasztalat, amit fel kell raknom a „nem voltam olyan fontos” polcra.
De a karaokén, a végigizgult magyar meccs után a Railo
bárban néhány bőrkabátos finn előtt elénekeltem az egyik kedvenc finn dalom,
amit soha nem gondoltam volna, és bár őrült rossz hangnemben volt, nagy tapsot
kaptam, és Olli a könnyeit törölgetve ölelt magához, hogy csodás volt. Frászt,
de… hüpp. :) Egy vendég bátortalanul kérdezte Jaanától, hogy lenne-e esélye nálam. :D
Hát így állnak a dolgok. Szakad az eső bizony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése