„Hogy sikerült a záróvizsgád?”

Azért nem szeretek beszámolni a záróvizsgámról, mert azoknak, akik nem ismerik az ELTE mesterszakos záróvizsgázási rendszerét, azok talán azt hihetik, hogy ez valami nagyon komoly megmérettetés volt. Nyilván nem volt az, hiszen csupán a szakdolgozatomat kellett megvédenem, melyet már alaposan átbeszéltem a két nagyszerű opponensemmel (akik TÜNDÉREK, hogy ennyi figyelmet és energiát szenteltek az én kis próbálkozásomnak), illetve lezajlott már a doktori felvételim is, melyen szintén a szakdolgozatom eredményeit és folytatási lehetőségeit vitattuk meg. A négy jelen lévő záróvizsgáztató tanárból három már teljesen tisztában volt azzal, hogy mit fogok mondani, a negyedik számára pedig teljesen mindegy volt. Mindemellett 3 éve ismertek engem, láttuk már egymást órán és órán kívül is, esélyem sem volt meglepni őket, úgyhogy minden hozzáadott egó nélkül is csak azt tudom mondani, hogy nem izgultam, és ötösre számítottam.

Ezért nem szeretek eldicsekedni vele, mert az egész vizsga tényleg csupán egy olyan esemény volt, melynek formálisan meg kellett történnie, és bár büszke vagyok az ötösömre, az nem az ott helyben végzett teljesítményem eredménye.

Hogy milyen volt egyébként a záróvizsga? Zseniális.

Sokkal komolyabb volt, mint amire számítottam, alaposan ki kellett fejtenem a munkám okait és eredményeit és mindent a kettő között, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy fogalmazok. (Megszoktam, hogy a beszámolóm kb. abból áll, hogy „tudod, volt ez a fura cucc, és akkor megnéztem, és akkor lett belőle valami izé, és asszem ez jó de ki tudja…” értitek). Olyan volt, mint kilépni egy színpadra, azzal a paranccsal, hogy táncoljak. Én pedig „táncoltam”, és reménykedtem benne, hogy nem bénázás, amit csinálok. De a tanárok nem eresztettek, tovább és tovább kérdezgettek, és egyre inkább belejöttünk, és egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy bazmeg most szívatnak, hanem… egyszerűen minél többet beszéltünk róla, annál izgalmasabb lett a téma. Őszintén, tök jó volt a hangulat.

Mikor végül kimentem a teremből, Gergő és a többi vizsgázó fehér arccal kérdezte tőlem, mi történt, több mint 20 percet bent dekkoltam. Észre se vettem. :D

Behívtak, kiosztották a jegyeinket, kezet ráztunk mindenkivel, és lőn, vége az MA-nak. Amit sokszor igen megterhelőnek éreztem, illetve erősen kételkedtem magamban, hogy képes leszek az elvégzésére, azt végül sikerült elvégezni, és olyan színvonalon, amelyen szerettem volna. Csodálatosan jó két (három) év volt.

Ne csak a hülye egyetemről beszéljek.

Nem baj, most egy ideig nem fogok.