Nem, a hajam már nem tart. Pesttől idáig háromszor szálltam
át, majd fél Lahtin keresztül vonszoltam a bőröndömet, 13 órát kellett várnom
arra, hogy egy szál péksüteménynél tartalmasabbat tömjek az arcomba, és nagyon
pici helyen van a szállásunk, nagyon messze az események központjától.
Illetve valahogy még nem érkezett meg az öröm, hogy
Finnországban vagyok. Talán nem számoltam vele, hogy mégiscsak Lahtiról
beszélünk: a jellegtelen, indokolatlanul terpeszkedő kis iparvárosról, ahol az emberek
valahogy szintén jellegtelenek és közepesek, és a fenyvesek hazudnak, mert
nincs rendes erdő a közelben, tó is csak egy, ráadásul sohasem tudni, hol ér
véget a magánterület. És aminek meg igenis örülök, mert jó újra látni, azt sem
oszthatom meg a többiekkel, legalábbis nem osztoznak a lelkesedésemben.
Még mindig imádom a nyáresti levegőt, a nyírfák ezüstös
leveleit, a széles bicikliutakat és a sonkás-kermäjuustos karjalanpiirakkát.
Meg ezt az apró, feketés-fehéres-kékes pintyszerű madárkát, ami olyan viccesen
repül: csap kettőt-hármat a szárnyával, majd golyóba vágja magát és zuhan pár
centit.
Jaj-jaj, nagyon keveset aludtam.
Még szerencse, hogy ma adják a magyar meccset, még
szerencse, hogy mindannyian ennyire értünk a focihoz, hogy szakszerűen kielemezzük…
a kommentátor akcentusát, ahogy a magyar neveket kiejti, meg a finn-észt rokon
szavakat. :D
Holnap kezdődik a tánc. Jó lesz! *gulp
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése